A fiatalon meghalt Carlotta Nobile élete a betegségben való lelki újjászületés csodája. 1988. december 20-án született Rómában, és 2013. július 16-án hunyt el Beneventóban. Hatalmas bátorságról tett tanúságot, amikor rákos betegséggel, melanomával küzdött. Élete utolsó hónapjait mély hittel és életörömmel élte. Huszonnégy évesen halt meg.
Tehetséges, sokoldalú, művelt fiatal lány volt, hegedűművésznek készült, művészettörténetet is tanult, könyveket és blogot írt. Már fiatalon igazi polihisztor volt, az olasz zenei élet ígéretes tehetsége. Sorsa váratlan fordulatot vett, amikor melanomát diagnosztizáltak nála. Ám Isten ajándékaként ezáltal különlegesen gazdagodott az élete, amely tanúságtétel lett a fiatalok számára.
Carlotta nem volt gyakorló katolikus, nem csatlakozott semmilyen csoporthoz, mozgalomhoz. A fiataloknak ahhoz a széles köréhez tartozott, akik „távol maradnak”. A hit nem volt része a mindennapjainak, igaz, nem is ellenezte, soha nem illette rosszalló kifejezésekkel az Egyházat. Kívül állt rajta, de nem volt kívülálló. A periférián élt, talán a legnehezebb perifériákon, a kultúra és a művészet, aztán pedig a betegség világában. Emberek, fiatalok sokasága él így.
Carlotta mégis bejárta az életszentség felé vezető utat, eljutott a Krisztussal megélt életre, bekapcsolódott az Egyház életébe, s útja az egész emberiségért megtett úttá lett.
Amikor melanomát diagnosztizálták nála, kétségbe esett, ám nagy bátorsággal viselte a betegségét. 2013. március 4-én elvesztette az öntudatát. Amikor a kórházban magához tért, valami megváltozott benne. Istenről kezdett beszélni. A családjában korábban soha nem volt szó Istenről, s ebben a tragikus helyzetben az isteni gondviselést emlegetni különösen furcsán hatott volna.
2013. március 13-án választották meg Ferenc pápát, és március 19-én foglalta el a pápai széket. Március 24-én tartotta első homíliáját a Szent Péter-székesegyházban. Virágvasárnap volt, és az ifjúsági világnap. A Szentatya prédikációja megváltoztatta Carlotta életét. A pápa arra kérte a fiatalokat, viseljék örömmel a keresztet, s akkor úgy döntött, így tesz: ha az Úr vele van, büszkén hordozza a keresztet huszonnégy évesen, és köszönetet mondott ezért Jézusnak. „Meggyógyultam belülről, a lelkemben – írta édesanyjának. – Ha holnap meg kell halnom, a világ legboldogabb embereként halok meg, mert közel vagyok Istenhez.” A hitet mennyből jött ajándékként kapta meg. A rák nem ellenség, hanem már kezdettől fogva tanítómester volt számára, de ettől a naptól kezdve hittel ráhagyatkozott Istenre, és teljesen megnyugodott. Az egyszerűséget kapta ajándékba ő, aki korábban bonyolult személyiség volt – mesélte róla a fiútestvére.
Carlotta sok-sok év után úgy döntött, elmegy gyónni. Nagypéntek kora délutánján az egyetlen templom, amit nyitva talált, a római Via del Corsón álló San Giacomo in Augusta-templom volt. Nem véletlenül. A plébános, Giuseppe Trappolini előző nap együtt ebédelt Ferenc pápával, aki azt mondta a vele étkező papoknak: „Hagyjátok nyitva a templomaitok ajtaját!” Giuseppe atya másnap, nagypénteken fáradt volt, az ünnepi szertartásra készült, mégis úgy döntött, nem megy el lepihenni, hanem nyitva hagyja az ajtót… amelyen aztán Carlotta belépett, és meggyónt.
Minden megváltozott, mondta Giuseppe atyának, még az is, ahogyan zenélek. A fiatal lány derűt sugárzott magából, bármerre is járt. Az Úrban megtalálta a szabadulást minden belső nehézségtől. Derűje csodálattal töltötte el a körülötte élőket. A fivére így vallott róla: „Carlotta a legnagyobb ajándékot adta nekem, annak örömét, hogy Isten létezése tapinthatóvá vált a hétköznapi életemben.”
Carlotta abban a kegyelemben részesült, hogy olyan emberekkel találkozott az Egyházban, akik nem felejtettek el szeretni. Szeretettel fogadták, és többé nem érezte magát távol lévőnek. Felnyílt a sorompó, egyszerűen azért, mert nyitva maradt az az ajtó… A pasztoráció egyszerű útja ez.
Giuseppe atya levelet írt a Szentatyának, amelyben beszámolt arról, milyen szép gyümölcsöket terem Carlotta hite. Ferenc pápa felhívta őt telefonon, megköszönte a levelét, és érdeklődött Carlotta felől.
Az ifjúsági szinódus előkészítői tanúságtevőként állítják a fiatalok elé Carlotta Nobilét. Története azt is megmutatja, milyen fontos teret adni az alkalom szülte pasztorációnak, s az igazi, jelentőségteljes kapcsolatoknak, amelyekben az ölelés őszinte, és mentes mindenfajta elvárástól, nem akarja sémákba illeszteni az embert. A „gyengédség forradalma” ez, az Egyház mély, missziós megújulása, amely az emberi kapcsolatok alakulásán keresztül megy végbe.
Carlotta így írt a változásról, amelyet megélt: „Egy pillanat alatt megérted, hogy éppen a rák volt az, ami meggyógyította a lelkedet, ami életed valódi lényegéhez elvezetett, és visszaadta neked a hitet, a reményt, a bizalmat, a ráhagyatkozást, annak tudatát, hogy végre azzá válhattál, amiért egész életedben mindent megtettél, s amivé addig mégsem lettél: kiegyensúlyozott, derűs nővé. Megérted, hogy a rák tette lehetővé számodra, hogy végre feltétel nélkül szeresd önmagad, minden érdemeddel és korlátoddal együtt, s hogy élvezz minden percet, megízlelj minden pillanatot, minden szagot, ízt, érzést, minden szót és minden osztozást, a végtelen e legkisebb szilánkjait, amelyek ott vannak ezekben a teljesen banális és nagyon értékes pillanatokban. Megérted, hogy gyötrelmével, agresszivitásával és keserűségével éppen a rák volt az, amely végül elvezetett téged a fényre.
Kopp. És megváltozik az életed. Ezt jelenti. És egy pillanat, egy pillanat, ami megold… mindent. A lelkemben meggyógyultam. Egyetlen pillanat alatt, a krízisből magamhoz térve egy napon, amely olyan volt, mint a többi. Újra kinyitottam a szemem, és már más ember voltam. Ez csoda.”
Carlotta ma hihetetlenül erőteljes tanúságtevő az egyetemisták, a zenét tanuló fiatalok, a nők, a művészek – különösképpen a zenészek – és a betegek, különösen a rákos betegek számára.
Forrás és fotó: Aleteia
Fordította: Thullner Zsuzsanna
