Fotó: Merényi Zita
A színpadon a Crux együttes zenélt. Az Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlat napjait minden évben átszövi a zene és az ének, így volt ez most is. A felvidéki zenekar koncertje sokakat vonzott. Voltak, akik a zenekarral együtt énekelték a jól ismert dalokat, míg mások számára az elmélyült együttgondolkodáshoz jelentett hátteret a zene. Feltűnt egy kis csapat fiatal – már első ránézésre látszott rajtuk, hogy szorosan összetartoznak. Gimnazista- és egyetemistakorú lányok és fiúk fogták közre ugyancsak fiatal vezetőjüket, mint később kiderült, Beátát, a miskolci Fráter György gimnázium tanárát. A Szent Ferenc Kistestvérei fenntartásában működő miskolc-vasgyári plébánia összeszokott közössége ők. Hetente találkoznak, és most első alkalommal jöttek Szalókra, lelkesedésük pedig arra enged következtetni, hogy nem utoljára. Egerszalók „bejött” nekik. Sok ezer társukhoz hasonlóan számukra is vonzerőt jelent a hasonló gondolkozású fiatalok közössége, az előadások és a prédikációk, az elmélyülést segítő imaalkalmak és az éjszakai szentségimádások, a dicsőítő zene, a kiscsoportos műhelyfoglalkozások, a bűnbánati alkalmak és a sok program, amelyeknek a Bükkalja erdőktől ölelt, dombokkal védett faluja, Egerszalók ad otthont minden nyáron. Immár harmincöt éve jönnek össze itt a fiatalok július harmadik hetében. Örömmel szánják a szabadságuk napjait arra, hogy útmutatást kapjanak; segítséget ahhoz, hogy miként éljék az életüket.
Az elvárás magas, keresztényként élni ugyanis nagy feladat, „macerás vállalkozás” – ahogyan Ternyák Csaba érsek fogalmaz a záró szentmisén. Hozzáteszi: Jézus követőit az örömnek és szeretetnek kell jellemeznie, nem a búslakodásnak, a siránkozásnak. Palánki Ferenc püspök pedig a következőket mondja a szombati esti szentmisén: „Isten azt kéri tőlünk, hogy ha valaki találkozik velünk, akkor Jézus szeretetét tapasztalja meg általunk. Az ember fohászára ugyanis Isten válasza a másik ember.” Palánki püspök szerint úgy kell élnünk, hogy észrevegyük azt, aki rászorul a vigasztaló szóra, a mosolyra, a bátorításra. Kerényi Lajos atya arra figyelmeztet, hogy Isten mindig üzen az embernek; csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e meghallani, megérteni őt. Eljut-e hozzánk a világ ezer csodája? Mert nem csak a látható és a megfogható létezik – mondja. „A boldogságvonat a fejlődés útján halad, ám ahhoz, hogy felszállhassunk rá, ki kell lépnünk a ketrecből, meg kell szabadulnunk a függőségeinktől. De tudhatjuk: egy száguldó csodára szállunk fel.”
Egerszalók, ahogyan Nagymaros is, lelki erőmű. Ha a fiatalokat arról kérdezzük, miért szeretnek idejönni, mindegyikük a feltöltődés lehetőségét hangsúlyozza. Egy nyolcfős csoport tagjai, akik Ádám, az egri szeminárium diakónusa vezetésével érkeztek, egytől egyig azt mesélik, hogy nagyon nehezen indultak útnak. „Szabadságot kellett kivennem.” „Lekötöttek az otthoni dolgaim.” „Fáradt voltam.” „Tehetetlennek éreztem magam, nem volt kedvem mozdulni” – mondják a fiúk. Hazafelé azonban már másként mennek: „Ajándék, amit kaptunk.” „Ez a néhány nap ösztönzést adott ahhoz, hogy komolyabban vegyem az életemet.” „Átértékeltem a dolgokat.” „Egyik ámulatból a másikba estem, hatalmas élmény volt.” „Belekapaszkodtam a Jóisten kezébe, és most megújulva megyek haza.” „Sajnálom, hogy nem jegyzeteltem.” „Döntések elé állított az itt töltött idő” – így számolnak be arról, hogyan hatott rájuk a találkozó.
S hogy lendületük soká kitartson, ahhoz is kaptak kapaszkodókat. Ternyák Csaba azzal biztatta őket, hogy Isten mindig kész hozzánk lépni, s mindig ő az, aki elindul felénk. Ő fedezett fel bennünket, és ő tesz újra meg újra lépéseket értünk, az örök üdvösségünkért. Isten azon fáradozik, hogy jobb emberek, szentek legyünk. Palánki Ferenc pedig azt hangsúlyozta, hogy a helytálláshoz Isten az eszközöket is megadja nekünk: sarut, botot és társakat. „A saru arra ösztönöz, hogy elinduljunk az úton. A bot annak a hatalomnak a jelképe, amelynek erejével győzhetek magamon, az indulataimon, a gyengeségeimen. S az utat együtt járjuk, mert Jézus mindenkit közösségre hív és közösségbe küld.”
A főpásztorok arra figyelmeztettek, hogy az életszentségre való meghívottság azt is jelenti: fejlődnünk kell, tökéletesednünk az erényekben. Ternyák Csaba hangsúlyozta: ez egy folyamat, amelynek során vannak csúcspontok és gyengébb időszakok. „Ha elfogy a lendület, térjünk vissza a kezdőpontra, a találkozás helyére, és onnan induljunk el újra. Ha gyengék voltunk, ha elbotlottunk, ne ijedjünk meg. Álljunk fel, és menjünk tovább!” Palánki Ferenc azzal bátorított, hogy ha kudarcot vallunk, bátran kezdhetjük az egészet elölről; Isten mindig megbocsát nekünk, ha hozzá térünk. „Ha az életetek a helyes irányban halad, célba fogtok érni. Ez az örömhír” – mondta.
Az előadók és a szentmisék szónokai összegzésre kérték a résztvevőket. „Hogyan tértek haza? Miként folytatódik majd az életetek? Lesz-e változás?” Ternyák Csaba arra biztatta a fiatalokat, hogy fűzzék csokorba a jó elhatározásaikat, és helyezzék azokat a Szűzanya képe elé, oltalmát, segítségét kérve a megvalósításukhoz; ahhoz, hogy az újonnan megfogalmazott törekvések életre szóló döntésekké nemesedhessenek.
Egerszalók azonban nem csupán a feladatokról szól. Török László plébános szerint itt más a hétköznapi élet, mint otthon: nagy a nyüzsgés, rengeteg a program, szól a zene, és mindenki jókedvű. Krisztián, aki már tíznél is több alkalommal vett részt a találkozón, s időközben maga is a szervezők egyikévé vált, arról beszél, milyen sok barátság, tartós kapcsolat kialakulásának helyszíne Egerszalók. Pali és Judit is egymást köszönhetik Szalóknak – huszonöt évvel ezelőtt itt ismerkedtek össze, s most találkozásuk emlékére tértek vissza.
A fiatalok mind lelkesen, nagy elhatározásokkal indulnak haza; bízva, abban, ami előttük áll. És tudják, visszatérnek még a hegyre, a találkozás helyére. Mert jó volt nekik itt lenni. Azzal találkoztak, aki végtelenül szereti őket.
