„Amíg az Úrnak szüksége lesz rám”

Azt mondják, Isten hívja az embert papnak, ő ébreszti a hivatásokat. De miként lesz valakiből piarista szerzetes?

– Első – öntudatlan – találkozásom a piaristákkal úgy történt, hogy édesanyám súlyos szívbeteg volt, és csak Uhl Gyula doktor, a piaristák háziorvosa felügyeletével tudott megszülni engem. Amikor világra jöttem, azt mondta édesanyámnak: „Piarista diákot nevelünk ebből a fiúból!” Talán ez indította a szüleimet arra, hogy 1948-ban beírassanak a budapesti piarista általános iskolába. Sajnos épp ekkor történt az egyházi iskolák államosítása, így végül állami elemibe jártam.
Talán hatéves lehettem, amikor egy vasárnap édesanyámmal elmentünk a Kassai téri templomba, és leültünk a szokott helyünkre. Odajött hozzánk egy pap bácsi, majd kézen fogott, és bevitt a sekrestyébe. Ministránsruhát adtak rám, és annak ellenére, hogy ministrálni nem tudtam, ott „díszelegtem” a szentmise alatt az oltárnál. Csak később tudtam meg, hogy az illető pap egy piarista tanár volt. Aztán a nagyobb ministránsoktól megtanultam latinul a „konfiteort” meg a „szuszcipiátot“, és részt vettem a titkos ministránsgyűléseken, a kirándulásokon. Ma is nagyon hálás vagyok a Hajnal testvéreknek, akik hol a templom üres kriptájában, hol a toronyban cserkész- és regnumi szellemben erősítették bennünk az emberséget és a kereszténységet.
A nyolcadik osztály elvégzése után valóra válhatott az egykori álom: 1956-ban felvettek a piarista gimnáziumba. Testnevelőtanárunk kivételével minden oktatóm piarista szerzetes volt. Nagyon otthon éreztem magam az iskolában. Bár nem voltam kiváló tanuló, élveztem a tanítási órákat, szakkörökre jártam, minden vasárnapi zenehallgatáson jelen voltam; ott szerettem meg a komolyzenét. Csodálattal töltött el, hogy tanáraim, akiknek reggelenként ministráltam a kápolnában, s akiknél a szentgyónásaimat végeztem, az órákon a tudomány titkaiba vezetnek be bennünket. Nagyszerű tanáraim voltak. Hittanárunk a nyári szünetben minden héten egynapos kirándulást vezetett a közeli hegyekbe. Ezek az együttlétek csodálatos beszélgetésekre adtak alkalmat, és közben megszerettem a természetet, a túrázást is. A papi hivatás kisgyerekkoromtól közel állt hozzám, s ez tanáraim hatására most kiegészült a pedagógusi hivatás vonzásával. Ennek ellenére csak érettségi előtt mertem mindezt végiggondolni, és jelentkezni a piarista rendbe.

Az iskolában megismert szerzetesi, tanári egyéniségek vonzották és vonzzák ma is a rendbe a fiatalokat?

– A ma élő magyar piaristák kilencvenöt százaléka piarista diák volt. Az újabb jelöltek legnagyobb része is az iskoláinkból kerül ki. Úgy gondolom, hogy a jó példa vonzza a fiatalokat. A papi, szerzetesi hivatások számának csökkenése természetesen minket is érint. A rendszerváltás után megszaporodtak az iskoláink, új területeket is felvállaltunk: általános iskoláink, óvodáink, szakmunkásképző iskolánk, tanodánk is van. E munkát csak civil segítőinkkel együtt tudjuk ellátni. Nagyszerű munkatársaink vannak, akik szívvel-lélekkel végzik a piarista nevelőmunkát. De a papi, szerzetesi hivatás kialakulására – úgy érzem – leginkább egy-egy piarista szerzetes életpéldája lehet igazán hatással. A rendi vezetőség sokféle módon igyekszik egyre inkább bevonni a piarista szellemű nevelésbe az intézményeinkben minket segítő civil pedagógusokat, de a szerzetesi hivatások hiánya sajnos továbbra is gond marad.

Az Ön korosztályának kispapjait – sőt, még a későbbiekét is – besorozták katonának.

– Nem voltam katona. Amikor felvettek kispapnak, még nem hívtak be minket. Utóbb akartak, de akkor már egyetemista voltam, így szolgálathalasztást kaptam. A tanulmányaim befejezése után pedig már túlkorosnak számítottam.

A szocializmus idején kispapként milyennek élte meg az egyetemi éveket?

– Az állam és az egyház közötti megállapodás értelmében a kispapokat létszám fölött felvették az egyetemre, ha a felvételi vizsgán elérték a megfelelő pontszámot. „Más vallásúak“ lévén a világnézeti tárgyak alól fel voltunk mentve. Én a biológia–kémia szakot választottam. Reverendában kellett járnunk, és ez eleinte bizony szokatlan volt. Nem is annyira nekem, mint inkább az évfolyam- és csoporttársaimnak. De hamar megismertük és megszerettük egymást, elfogadtak. Abban az időben az egyetem még sokkal családiasabb volt, mint most, egy-egy csoport igazi közösséggé tudott alakulni. A közös munka, a kirándulások, egymás segítése összekapcsolt minket. Összekovácsolódtunk, és soha nem éreztem, hogy idegen lennék az évfolyamtársaim között. Persze adódtak furcsa helyzetek: egy növényrendszertani gyakorlat alkalmával például egy szép tavaszi dél­után kimentünk a hűvösvölgyi nagyrétre növényt gyűjteni. Volt nagy ámulat: egy csinos lányokból álló húszfős társaság meg egy reverendás pap…

Az egyetemi évek után hol kezdett tanítani?

– A rendnek akkor még csak Budapesten és Kecskeméten volt iskolája. Elöljáróim engem az utóbbi városba küldtek. Mivel akkoriban az egész országban csak nyolc katolikus iskola működött, nagyon sok távol lakó diák is érkezett hozzánk. A tanulók nagyobb része tehát a diákotthonban lakott. Engem az elsősökhöz osztottak be, szép, de nehéz szolgálatra. Nem volt szabadidő vagy szabadnap: állandóan a gyerekekkel kellett lenni, fegyelmezni, irányítani, segíteni őket. A diákotthoni prefektusi munka mellett az iskolában tanítottam a szaktárgyaimat. Ezekhez aztán hamar hozzájött az ének-zene, az énekkar vezetése, a lelkipásztori munka a diákok között és a kecskeméti templomokban. Még kántorkodtam is a nagytemplomban. Nehéz idők voltak: szigorú keretek között kellett dolgoznunk, amelyeket megszabott számunkra a politikai helyzet. De azért az elveink feladása nélkül építhettük az emberi kapcsolatainkat a „másik oldalhoz“ tartozókkal. Sok derék ember segített bennünket. Állami tankönyveket kellett használnunk, de jogunkban állt kifejteni a keresztény álláspontot.

Utóbb Kecskemét díszpolgára lett. Mire emlékszik szívesen a városban eltöltött évekből?

– Leginkább az iskolára. Nagyon szerettem tanítani; akkor voltam boldog, amikor sok órám volt. Tudom, kemény tanár voltam, komoly munkát és fegyelmet követeltem. Ezért akkoriban talán nem voltak nagyon hálásak a diákjaim, de ma is úgy érzem, hogy a nevelés a fegyelemmel kezdődik. Szép élmények maradtak bennem a nyári gyalogtúráimról, amelyeken öt-nyolc diákkal végigjártuk például az országos kéktúra útvonalát. És szívesen emlékszem azokra a tábortűz melletti vagy egy tisztáson, pihenés közben kialakult beszélgetésekre, amelyekben előkerültek a világ és a kamaszgyerekek gondjai. Szívemben őrzöm az örömét annak is, hogy Kecskeméten békét tudtunk teremteni a protestáns testvérekkel. Ökumenikus találkozásokba kezdtünk, amelyeket időről időre ma is megtartanak.

Szeretett tanítani, mégis Rómába került.

– Iskolánk alapításának 275. évfordulóját 1989 novemberében ünnepeltük. Meghívtam Josep Balcells legfőbb elöljárónkat, aki az ünnepség után közölte, hogy ha a közelgő egyetemes káptalanon újra megválasztják generálisnak, szívesen látna az egyik helyetteseként. Ellenálltam, de 1991-ben a rendi nagygyűlésen megválasztottak közép-európai asszisztensnek, így mennem kellett.

Mi a feladata egy generálisi asszisztensnek?

– A kezdet nagyon nehéz volt. Hiányzott az iskola, a tanítás, a diákok, rövid idő alatt meg kellett tanulnom olaszul és spanyolul. Nagyon szokatlan volt az új életforma Rómában. Az első gyűléseken aztán körvonalazódott számomra, hogy mit várnak tőlem: a fél évszázados ateista diktatúra által megbénított vagy ellehetetlenített piarista életet kellett megszerveznem és újraindítanom a közép-európai rendtartományokban. Félve és szorongással indultam neki első útjaimnak Szlovákiába és Lengyelországba, de mindenütt jó szándékkal és szeretettel találkoztam. Külön szeretettel próbáltam felderíteni az esetleges újrakezdés lehetőségeit Romániában, ahol akkor már csupán néhány idős piarista élt.

Ön volt Boldog Brenner János boldoggáavatási ügyének posztulátora.

– Éppen Rómába érkezésemkor halt meg a rend posztulátora; az a személy, aki a boldoggá avatási ügyeket vezeti. A legfőbb elöljáró engem nevezett ki a helyére, noha akkor még nem sokat tudtam arról, mi fán terem egy posztulátor, és mi a feladata. Piarista ügyekkel kezdtem foglalkozni, befejeztem két, elődeimtől rám maradt ügyet, így került sor 1995-ben egy olasz és tizenhárom spanyol piarista vértanú boldoggá avatására. Aztán nekifogtam más ügyeknek is, amelyeken ma is dolgozik a római utódom. A magyar ügyek közül sikerült előkészíteni Bogdánffy Szilárd és Scheffler János boldoggá avatását, s emellett egészen a boldoggá avatásig kísérhettem Salkaházi Sára szociális testvér és Brenner János vértanú ügyét. Nagyot léptünk előre Bálint Sándor ügyében is.

Akik Rómában jártak, gyakran a Szent István Házban találkozhattak Önnel. Miért?

– Rómában sokféle munkám akadt. 1992-ben megválasztottak a Szent István Alapítvány elnökévé és a Szent István zarándokház igazgatójává. Tagja, majd elnöke voltam a Pápai Magyar Intézet felügyelőbizottságnak. Egy véletlen találkozás folytán derült ki, hogy a firenzei magyaroknak nincs lelkipásztoruk, ezért tizennégy éven át Firenzébe jártam szentmisét mondani a magyar közösségnek.

Miután római megbízatása több hosszabbítás után lejárt, és hazajött, milyen feladatok várták itthon?

– A Rómában töltött huszonegy év alatt mindig erős nosztalgia és vágy élt bennem az iskola és a tanítás iránt. Ám amikor 2012-ben, hetvenévesen hazajöttem Budapestre, úgy éreztem, ennyi év kihagyás után felelőtlenség lenne visszatérnem az iskolába. Itthon is nagyon megváltozott a világ: a piarista iskola és a piarista élet is más lett ahhoz képest, amit gimnazistaként megismertem. Ezt nem volt könnyű feldolgoznom. A tartományfőnökség megbízásából továbbra is intézem a romániai piarista provincia ügyeit, tartom és erősítem a kapcsolatot az utódiskolák és a piarista rend között. Igyekszem minél jobban hasznosítani magam a lelkipásztori munkában: reggelenként több nővéri közösségben mondok szentmisét, s emellett két idősotthonban is. Esti szentmisére is gyakran megkérnek. Szombaton és vasárnap pedig templomokban, öregotthonokban segítem a lelkipásztorkodó papságot.

Június végén Rómában mutatta be aranymiséjét a magyar közösségnek. Mit jelent Önnek ötvenéves papi szolgálata?

– A jubileummal kapcsolatban a hála és az öröm érzései kavarognak bennem. Hálás vagyok a mi Urunknak, aki meghívott és megtartott a szerzetesi és a papi munkában. Hálás vagyok a szüleimért, akik szeretettel neveltek, és engedtek szerzetesi pályára lépni, ministránsvezetőimnek, tanáraimnak, akik megszerettették velem a piarista eszményt, rendtársaimnak, akik segítettek piaristává válnom, és diákjaimnak; azoknak, akikkel szeretve, és azoknak is, akikkel harcolva neveltük egymást a gimnáziumban és a diákotthonban. Hálás vagyok lengyel és szlovák piarista testvéreimnek, akikkel együttműködve vittük előre Közép-Európában a piarista ügyet, és mindazoknak, akik a boldoggá avatási munkában a segítségemre voltak.
Sajnos a Mikszáth Kálmán téri piarista kápolnába, ahol ötven évvel ezelőtt pappá szentelt Szabó Imre püspök úr, már nem mehettem el, de hálatelt szívvel, mécsessel és virággal kisétáltam a sírjához a Farkasréti temetőbe.

Az aranymise visszatekintésre is készteti az embert?

– Természetesen. Huszonkét évi intenzív és boldog iskolai szolgálat után nem volt könnyű ötvenévesen Rómában belekezdeni egy teljesen új munkakörbe, majd huszonegy évvel később, már nyugdíjasként ismét új életet kezdeni idehaza. Őrzök egy kis szentképet, amelyet egy kedves tanítványomtól kaptam Rómába érkezésem után. Egy Claudel-idézet szerepel rajta: „Ha Istennek nem lenne rád szüksége ott, ahol vagy, nem rendelt volna oda.“ Ezt az idézetet ismételgetve indulok neki a mindennapjaimnak – amíg a mi Urunknak szüksége lesz rám.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..