Bencések a pártállami diktatúra idején
Fotó: Lambert Attila

 

A könyv a Pannonhalmi Főapátságban 2016. február 18–19-én rendezett konferencia előadásainak bővített, szerkesztett változata; tizenhárom szerző tizenhárom tanulmánya olvasható benne. Szerkesztői Dénesi Tamás és Boros Zoltán. A kiadványt a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár gondozta, német nyelvű összefoglalóit Zádor Éva készí­tette.
Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója köszöntőjében kiemelte, hogy harmonikus az együttműködés az MNL, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és a bencés rendtörténeti közelmúlt néhány éve létrejött kutató­csoportjai között. A cél az, hogy a három intézmény – az MNL, az ÁBTL és a bencés levéltár – által őrzött anyagokból megpróbálják bemutatni a bencések és a Katolikus Egyház közelmúltját, az 1945 és 1990 közötti időszakot.
Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója is kiemelte a három kutatócsoport közötti harmonikus és hatékony együttműködést, amelynek eredménye ez a kötet. Mint elmondta, a második konferencián elhangzott előadások szerkesztése is folyamatban van már.
A könyvet Balogh Margit egyháztörténész, az MTA tudományos főmunkatársa mutatta be. Az első témakörben Várszegi Asztrik tanulmányát emelte ki, melyben a főapát arról írt, hogyan zajlottak a XX. században a magyar bencések főapátválasztásai. A XX. században összesen hét főapátja volt a bencés rendnek, és közülük a leghosszabb ideig, huszonhét évig (1991–2018) Várszegi Asztrik volt hivatalban. Ebben a tanulmányban is megmutatkozik a rá jellemző mentalitás: szembe kell néznünk a múltunkkal, még akkor is, ha abban a felemelő pillanatok mellett vannak kínos, szégyenteljes elemek is.
A második blokkból Balogh Margit Mikó Zsuzsanna A bencések elleni büntetőperek 1945–1963 között című tanulmányát elemezte. Megfigyelhető, hogy 1952-ben még halállal büntették a perbe fogott egyházi személyeket, 1957-ben hosszú börtönbüntetéssel, 1968-ban viszont időnként már szóbeli feddéssel is megelégedett a politikai rendőrség.
A harmadik blokkba sorolt tanulmányok szerzői – Ring Orsolya, Dénesi Tamás, Bandi István, Boros Zoltán – összefoglalják az 1945 utáni egyház­politikai fejleményeket, melyeknek két csúcspontja az iskolák 1948. június 16-ai államosítása, illetve a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása.
A negyedik blokkban Pethes Róbert tanulmánya egy eddig nem vizsgált területet helyez nagyító alá: Bencések a Magyar Néphadseregben. A teológushallgatóknak 1965-ig nem kellett bevonulniuk sorkatonának, ekkor azonban rendelettel kötelezték őket huszonnégy hónapos szolgálatra. 1980-ban ezt tizennyolc, majd 1987-ben tizenkét hónapra csökkentették. Akik 1965-ben vonultak be, azok még teljesen tapasztalatlanok voltak. A legnagyobb nehézséget az jelentette számukra, hogy miként kezeljék a Belügyminisztériumhoz tartozó elhárítótisztet.
Szabó Csaba A Pannonhalmi Szociális Otthon és lakói című tanulmányából kiderül, hogy az állami kezelésű pannonhalmi otthon a szerzetesrendek 1950-es feloszlatását követően három és fél évtizedes működése alatt 50 bencés, 40 ciszterci – köztük Endrédy Vendel apát –, 86 jezsuita, 68 ferences, 13 piarista, 18 premontrei, 16 szalézi és vagy két tucat más szerzetesközösség tagjainak nyújtott ellátást és gondozást. „A pannonhalmi szerzetesi temető egyforma fehér műkő keresztjei, az örökzöldekkel befuttatott dísztelen sírok mintegy ötszáz szerzetes nyughelyét jelzik. Akárcsak életük utolsó éveiben a szociális otthonban, a sírkertben is nagy a zsúfoltság… Ez a szerzetesi temető egyedülálló emléke a magyarországi kommunista diktatúrának és ateizmusnak” – idézte Balogh Margit a tanulmány szerzőjét, Szabó Csabát.
Az ötödik blokkban végül, Keresztes Csaba A bencés rend írott és tárgyi műkincseinek sorsa 1949–1952 között című tanulmányából kiderül: míg az 1945 utáni háborús viszontagságok idején az arisztokraták kastélyai ebek harmincadjára jutottak, s a bennük őrzött értékek vagy elégtek, vagy ellopták, elhordták őket, addig az egyházi épületekben lévő kincsek nagy része átvészelte a nehéz időket.
Balogh Margit történész szerint ez a kötet – amely fénysugár – nem azt jelenti, hogy a tényfeltáró munka véget ért volna, de azt igen, hogy a szembenézés a közelmúlttal megkezdődött, legyen az akár kellemetlen, akár kellemes.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..