Bátran tovább szeretünk

Végül lázasan kutatni kezdett a szekrényekben és a fiókokban. Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát, és megtörte a csendet:

– Mi az ördögöt keresel? – kérdezte dühösen.

– Istennek legyen hála, megtaláltam! – mondta nagypapa hamiskás mosollyal. – A hangodat!

Apró kis félreértések, rosszul sikerült reakciók, a hétköznapok rutinjának darálója és a fáradtság – ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy olykor megfeledkezünk arról a szeretetszövetségről, amelyet a szentségi házasság révén kötöttünk.

A történetben szereplő nagypapa felhagyott azzal, hogy a maga igazát védelmezze, ennél sürgetőbbnek érezte, hogy újra kapcsolatba kerüljön a nagymamával. Sokszor nem az a fontos, hogy két ember vitájában kinek van igaza. A kérdés sokkal inkább az, képesek vagyunk-e az újrakezdésre, és mennyire teherbíró a szeretetünk.

Kinek volt igaza? Bizonyára mindketten úgy gondolták, hogy náluk az igazság, s ettől a meggyőződéssé váló gondolattól nehéz elszakadni. Ilyenkor az „én” elkezd önmaga körül keringeni.

A házasságunkban is adódnak időnként viták és nézet eltérések. Két ember olykor jóhiszemű cselekedetekkel is megsebezheti egymást, nem kell, hogy bűn legyen, amin összeveszünk. Ám ha bajban vagyunk, akkor az a fontosabb, hogy hogyan jutunk ki belőle, nem pedig az, hogy miként estünk bele. Az idő minden sebet begyógyít – tartja a latin közmondás (Tempus omnia vulnera sanat), mégis a fájdalom, amit egy-egy konfliktusban érzünk, sokáig megmaradhat. Mit tehetünk ilyenkor? Bátran tovább szerethetünk, és így szólhatunk egymáshoz: „Engedd, hogy újra jóban legyünk!”


Szállóigévé vált a Schönstatt mozgalom elhunyt magyarországi vezetője, Tilmann atya biztatása: „Barátaim, a házasság munka!” Két ember nem magától marad közel egymáshoz. Maguktól menthetetlenül távolodni kezdenek. Annyi minden van, amit idővel másként látunk. Talán megkopik a szerelmünk első ragyogása, és unalmassá válunk egymás számára. Beskatulyázzuk a másikat, és magunk is skatulyába kerülünk. Felveszünk és egymásban is felismerünk idegesítő szokásokat, sebeket adunk és kapunk. Idővel a vízcsepp is kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori eséssel. Így hatnak visszatérő hibáink és rossz szokásaink is, amelyek gyengítik a köztünk lévő házastársi szeretetet. Lassanként falak épülnek közénk. Csak az a házasság marad ép, amelyben a két fél képes újra meg újra lebontani ezeket a falakat, s időről időre újrateremtik az egység csodáját.

A szenvedések, melyeket a társunk okoz, nem tűnnek el egy csapásra. Ezeket a társunkért a Szűzanyának ajándékozzuk. Szenvedéseinket Krisztussal együtt felajánljuk az Atyának, részt veszünk a megváltás művében. Otthoni imahelyünkre külső jelként tehetünk egy korsót, a kánai menyegző emlékére. Áldozatainkat egy cédulára írhatjuk, és bedobhatjuk a korsóba. Ha egy szenvedést elajándékozok, az már nem fáj annyira. Fáj még, de van értelme. S ha értelme van, akkor könnyebben viselem el. Szenvedek a társam hibája miatt, de nem válok görcsössé, hanem inkább odaajándékozom a fájdalmamat, s így megkönnyebbül a lelkem.

Könnyű a társunkban hibákat felfedezni, ám nehéz ezekkel együtt élni. Van, aki a táskáját rendszeresen ledobja a nappaliban, más a szennyes ruhát a kosár mellé teszi, akad, aki hangosan trombitál orrfújás közben, vagy elfelejti bevetni az ágyat… Egyszer egy férj a következőt mesélte:

– Gyakran mérgelődtem, amikor az autóba beülve azt tapasztaltam, hogy már megint el van állítva az ülés, a háttámla, a tükrök és a kormánymagasság, az ajtó pedig a fülemre csapódik. Ezekben a helyzetekben ma már az jut eszembe, hogy kaptam a Jóistentől egy új lehetőséget, hogy szeretettel gondoljak a feleségemre.

Bodó M.