Az egyház mozgásban

Az Irgalmasság Harmadik Apostoli Világkongresszusán a Csillag házaspár, Éva és Péter képviselték Magyarországot. 2008-ban, II. János Pál pápa halálának harmadik évfordulóján Rómában rendezték meg az első világkongresszust. A másodikat 2011-ben Krakkóban tartották – ahol Éva és Péter szintén ott voltak az addigra százfősre növekedett magyar delegáció tagjaiként. A harmadik, kolumbiai találkozóra a világkongresszus elnöke, az osztrák Christoph Schönborn bíboros hívta meg a házaspárt mint európai koordinátorokat és egyben Magyarország képviselőit. Kongresszusról van szó, mégsem akadémiai keretek között folynak itt az események, hanem Isten hívásában és küldetésében. „Erősen buzdítottak, hogy a találkozó után – kontinentális, nemzeti vagy akár kiscsoportos, plébániai közösségekben – tartsunk együttléteket az irgalmasság témájában és szellemiségében. Ha két szóban kellene összefoglalni a bogotai élményeinket: az egyik az öröm, a másik a kiengesztelődés. Ez utóbbi mindannyiunk személyes ügye, hiszen nincs olyan család, ahol ne lenne szakadás, válás, szenvedélybetegség vagy egyéb baj, melyből csak a megbocsátás útján lehet kigyógyulni. Több ez, mintha „csupán” szeretetről beszélnénk, mivel az irgalom cselekvő szeretet, mellyel Isten teremtő művébe kapcsolódhatunk be. Megéltük az örömöt is, többek között egy latin-amerikai szentmisén való részvétel által, ahol a kisgyerektől az idősig mindenkiből folyik az ének, a zene, a tánc, az öröm”– mondta Csillag Péter.

Mama Nimfa

Bogotában eljutottunk több olyan helyszínre, ahol az irgalmasság gyönyörű műveit tapasztalhattuk meg. Mama Nimfával – a tizenegy gyermekes kolumbiai édesanyával – a bűnözés és kábítószer által leginkább sújtott negyedben találkoztunk. Mama Nimfa a sajátjai mellé naponta hatvan-hetven rászoruló gyermeket fogad be a házába, ahol más asszonyok közreműködésével tanítja őket élni, szeretni, imádkozni. Este pedig kézen fogják a kicsiket, és hazakísérik őket a szüleikhez, akik vagy szintén gyermekek, vagy kábítószerfüggők, vagy éppen bűnözők. Ezek a gondozott gyerekek boldogan szaladtak felénk a látogatásunkkor, és a legnagyobb természetességgel skandálták: „Ki a mi örömünk? – Jézus!” Jártunk egy idősek otthonában is, ahová egy apáca hívott meg bennünket – szinte erőszakkal –, hogy megmutathassa, miként élnek az irgalmasság fényében idősek és gondozóik. A bogotai otthonba nem a családok adják be az öregeket. Az utcáról szedik össze őket a nővérek, akik az intézményben teljes szívvel szolgálják őket. Megvan a helye tehát az irgalomnak, az örömnek, a vidámságnak, de nincs olyan kolumbiai ember, akivel a harmadik mondat után ne jutnánk el ahhoz a kereszthez, amit hatvan éve hordoz ez az ország – meséli Péter. Az ötvenes, hatvanas évek táján Che Guevarával indult gerillaháborúnak akkoriban ideológiai alapja volt. Mára az ideák kifogytak alóla, és maradt a pusztítás, a kábítószer-kereskedelem, az emberrablás. Mivel annak idején a kormány és a hadsereg nagyon gyenge volt, elkezdtek felfegyverkezni velük szemben a helyi erők. Paramilitares néven csoportot alakítottak, amely szintén minden szabályt figyelmen kívül hagyva harcolt a gerillákkal. Később a hivatásos hadsereg megerősítésével egy időben a Paramilitarest lefegyverezték, és tagjait bíróság elé állították, ám a gerillák még meggyengült formájukban is igen jelentős erőt képviselnek. A katonaság ezért jelen van a mindennapi életben. A kongresszus idején a szállásunk például a püspökkari konferencia területén volt, amelyet egyik oldalról egy katonai tiszti akadémia, másik oldalról pedig egy női börtön határolt. Hatalmas plakátokon hirdetik, hogy katonának lenni hazafias cselekedet. Mostanra annyit sikerült elérniük, hogy a nagyvárosokból nagyjából kiszorították a gerillákat. Történelmi esemény, hogy éppen ott-tartózkodásunk alatt folyt először tárgyalás a gerillák és a kormány képviselői között Havannában. A tanácskozáson az egyház is jelen volt. Kolumbiában ötvenmillióan élnek, és a hatvan év alatt hatmillió áldozatot követelt a gerillaháború. Nincs olyan család, amely ne lenne érintett a viszálykodásban. Kolumbiában a kiengesztelődés szó szerint élet-halál kérdés.


Phaedra és Maria Cecilia

Bogotában kétezer-hatszáz méteres magasságban tizenkétmillió lakos él. A gyönyörű belvárosból kifelé haladva, a déli negyedek felé közeledve egyre jobban megtapasztalható a szegénység. Fedél ugyan mindenkinek van a feje felett, betonozott utak és játszóterek is vannak, de a gerillák csak úgy tudnak utánpótláshoz jutni, ha embereket, nemritkán gyerekeket rabolnak. Ez utóbbiak már a gerillák között nőnek fel. Így került közéjük, majd szökött meg tőlük egy halálosan beteg asszony is, akivel egyik délelőtt személyesen is találkoztunk. Phaedra egykor maga is gerillaharcos, gyilkos volt, ma már egy közösségben imádkozik egy áldozattal – Maria Ceciliával – , aki 2002-ben, a nyolcvan halálos áldozatot követelő boyacai templom elleni gerillatámadás során a szeme láttára vesztette el családtagjait, és maga is súlyosan megégett. Számunkra ez az irgalmasság szinte felfoghatatlan példája – meséli Éva. Maria saját fia gyilkosának tudott megbocsátani. Phaedrának azt kell megtanulnia, hogy bármit is tett, Isten neki is megbocsát. Élő közelségben láthattuk Isten irgalmasságának remekműveit. Ezeket megtapasztalva megerősödtünk abban, hogy hazatérve feladatunknak tekintsük a kiengesztelődés gyakorlását saját családunkban, illetve különböző nemzedékek és etnikumok között.

Kiút a poklok poklából

Reggelente és esténként együtt töltöttük az időt a kongresszus püspökeivel és papjaival, s eközben különböző helyszíneken zajlottak az események. Egyik nap érkezett egy asszony, akire valamiért jobban oda kellett figyelni, mint másokra. Csöndes, magányos, talán még azt is mondhatnám: szomorú volt. Meg is beszéltük Évivel, hogy megszólítjuk őt, és beszélgetünk vele. Másnap együtt utaztunk a buszon, és kiderült, ő Claudia Koll, az olasz származású egykori pornószínésznő, aki sokáig csak a „hivatásának élt”. 2000-ben egy barátnője hívására elment egy szentmisére, belépett a Szent Péter-bazilika kapuján, s ezzel új fejezet kezdődött az életében: a mise utáni forgatáson már nem tudta eljátszani a jelenetét, és élete válságba jutott. Kezdetben az ezotériától várta a gyógyulását, de javulás helyett a poklok poklát kellett megélnie. Tanúságtételében úgy fogalmazott: az ezotériában minden az „egóról” szól, ezzel szemben Jézus Krisztus olyan utat kínál, amelyet vele együtt járhatunk, és így találunk igazán magunkra. Claudia Koll megtérése óta misszionáriusként dolgozik Afrikában, ahol beteg gyerekeket gyógyíttat, közösségben imádkozik a törzsek közötti békéért, a kiengesztelődésért, és nemzetközi szinten mozgósítja azokat, akik segíthetnek a rászorulókon.

Kolumbia bíboros érseke, Rubén Salazar egyik előadásában hangsúlyozta: „Isten valamennyi tulajdonsága közül a legfőbb az irgalmassága. Mivel Isten saját képmására teremtette az embert, ezért és csak ezért az ember képes a kiengesztelődésre és Isten irgalmának megélésére a saját életében is.” Salazar bíboros úgy folytatta: nem szükséges a bocsánatkérés ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, erre Jézus adott példát a kereszten, amikor így imádkozott keresztre feszítőiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek (Lk 23,34).” A bogotai kongresszus fő szervezője, García püspök így fogalmazott: „Az irgalmasság nem egy mozgalom az egyházban, az irgalmasság maga az egyház – mozgásban.”