Bátorítás, biztonság a jelen zűrzavarában
Fotó: Cser István

 

Kérem, összegezze a kötelezően választható hitoktatás bevezetése óta eltelt három év tapasztalatait.

– Az arányok a korábbiakhoz hasonlóan alakultak az idei tanévben is. A diákoknak több mint a fele kérte a hit- és erkölcstan oktatását, s gyakorlatilag nincs lemorzsolódás. Gondot jelent ugyanakkor – s jövőre vélhetően még inkább –, hogy a legtöbb iskola a megnövekedett óraszám miatt nehezen tud megfelelő számú tantermet biztosítani, illetve olyan kedvező órarendet kialakítani, amely a hitoktatónak is megfelelő.
A mi feladatunk az, hogy kellően felkészített hitoktatók kerüljenek az iskolákba. Az elmúlt esztendőkben főiskoláink és egyetemünk jelentős számban bocsátott ki diplomás hittanárokat, illetve a köznevelési törvény lehetőséget nyújt arra, hogy a már pedagógusdiplomával rendelkezők hatvanórás továbbképzés keretében jogosultságot szerezzenek a hittan oktatására. Úgy gondoltuk, átmenetileg ez jó megoldás. Olyan alapvető ismereteket adhatunk ennyi idő alatt, amelyek alkalmassá teszik az adott tanárt a gyerekek oktatására.

Hittankönyvet írni nem könnyű. Hogyan ítéli meg a ma használt könyvsorozatok vallási-pedagógiai értékét?

– Az elmúlt évben több egyházmegye dolgozott ki hittankönyveket, így sokszínűséget mutatnak, miközben alapjaiban egységes tematikát követnek. Az egyházmegyék maguk döntik el, mely hittankönyv-sorozatot használják. Alsó tagozatban mi az Ecclesia Kiadónál megjelent, Vizvárdy Rita szociális testvér és munkatársai által összeállított tankönyveket használjuk. Két munkacsoportunk évek óta dolgozik a felső tagozatosok számára készülő anyagon, s reméljük, rövidesen megjelenik.

A hitoktatókat mennyire fogadják el a tantestületek, s más pedagógusokéval összehasonlítva, milyen a hitoktatók anyagi megbecsülése?

– Amikor kizárólag a fakultatív hitoktatási forma létezett, a hittanórákat többnyire a tanórák utáni időben tartották. Ez önmagában is azt sugallta a gyerekeknek, hogy nem „igazi” óra a hittan. Most, hogy órarendbe illesztették a hitoktatást, s megfelelő képzettségű személyek tanítják, elfogadottsága egyre nagyobb, amihez hozzájárul, hogy a legtöbb egyházmegyében a hitoktatóknak a többi pedagóguséhoz hasonló vagy ahhoz közeli bért fizetnek. A hitoktatók megbecsülése minden téren növekedett, s ezt szeretnénk tovább erősíteni.

Miben látja az iskolai hitoktatás jelentőségét, amely a katekézis egyik területe?

– Fontosnak tartjuk, hogy az iskolában szó eshet a hit kérdéseiről, lehetőség nyílik a hitről való gondolkodásra. Életünkhöz, kultúránkhoz hozzátartozik, hogy a hitről, a végső dolgokról beszéljünk. A felkészült katekéták a tantestület tagjaival jó kapcsolatot alakítanak ki, s az iskolai nevelés során a szülőkkel is rendszeresen találkoznak. A Pécsi egyházmegyében – ha mind a nyolc osztályt figyelembe vesszük – huszonhét-huszonnyolcezer diákkal vagyunk kapcsolatban, s ehhez számíthatjuk még a szülőket és a testvéreket. Széles körben hangzik el tehát az evangélium örömhíre. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy önmagában ettől nem várhatunk azonnal látványos változásokat.
Azok a gyerekek, akik nem a hit- és erkölcstant, hanem az erkölcstant választották, korántsem látnak „riválisokat” a többiekben, s az erkölcstantanárok is megértéssel viszonyulnak a hitoktatáshoz. Örülünk, hogy az erkölcstanoktatásban részt vevő gyerekek is a lét alapvető kérdéseiről tanulnak. A katolikus egyház vállalta, hogy a hittan kerettantervének kialakításánál figyelembe veszi az erkölcstan oktatásának tematikáját. Miért ne tenné, hiszen számos ponton találkozik a kettő.
Az iskolai hitoktatás a katekézis, a hittan oktatásának fontos, de mégiscsak egyik színtere. Hitünkhöz hozzátartozik a liturgia, a vasárnap megünneplése, az imaélet, amire nem mindig nyílik lehetőség iskolai keretek között. Missziós lehetőségként tekintünk az iskolai hitoktatásra, hogy majd a plébániai közösségben nyerje el igazi értelmét a szentségek ünneplésével.

Az ifjúság szellemi-lelki nevelése jelentős mértékben függ a családi háttértől. A család „intézménye” meggyöngült, sokan idejétmúlt közösségnek tartják, különféle eszmék kavarognak ezzel kapcsolatban.

– A tavalyi rendkívüli családszinódus és az előttünk álló rendes szinódus segít abban, hogy alapvető kérdéseket tegyünk fel a családdal kapcsolatban. A családszinódus elsősorban a család missziós feladatára kívánja ráirányítani a figyelmet, nem annyira a család lényegét érintő vagy azt megkérdőjelező kérdések taglalására. Európai kultúránkban bizonytalanná vált az alapvető antropológiai kérdés: ki az ember? A társadalom erről nemigen kíván beszélni, s főleg nem vállalkozik arra, hogy ezt határozottan megfogalmazza. Ezen a téren kultúránk valóban sebzett. Ha egy társadalom, egy kultúrkör nem határozza meg, kire gondol, amikor az emberről beszél, akkor mások – kiemelve egy-egy részkérdést – megteszik ezt helyette. A reklámok például erre építenek. Célba veszik az ember biztonságérzetét, az egészséget, a hosszú élet utáni vágyat, a követendő életmódot – s ezek a kategóriák már-már vallási fényben tűnnek fel.
Mivel az élet teljességére kultúránk nem ad lényegi választ, egyre több bizonytalansággal találkozunk a férfi és nő viszonyában, a házassági kapcsolatban és más téren. Képes-e az ember élete egy adott pillanatában örök érvényű döntést hozni? Sokan úgy érzik, kényszerűen választ kell adniuk ezekre a kérdésekre – s válaszolnak is, ahogyan tudnak…
Ebből a szempontból is fontos a felnőttkatekézis, ahol konkrét, közvetlen, az igazságra irányuló – nem a felszínen mozgó – kérdéseket fogalmazunk meg, s ezekre irányítjuk rá a figyelmet.

Mennyire lehet elérni a felnőtteket? Egy részük azt mondja, már túl van a hit tanulásán, mások megelégszenek a maguk módján való vallásossággal.

– Minden ember szeret a saját életével foglalkozni, ha nem is abban a klasszikus formában fogalmazza meg a kérdéseit, ahogyan hittankönyveink tárgyalják az egzisztenciális kérdéseket. Szeretne boldog lenni, de nem tudja, mi a boldogság, szeretne egészséges lenni, de nem tudja, meddig tartható fenn ez az állapot… Az alapvető egzisztenciális tapasztalatokat kell rendeznünk és csokorba szednünk. Katolikus hitünk nagy lehetősége, hogy az ember számtalan életélményét segítsünk tapasztalattá formálni. A tapasztalatot pedig csak a világos kategóriák adhatják meg. A rendező elven múlik, hogy az élmények hogyan válnak rendezett egésszé. Mi ehhez Krisztust tudjuk felmutatni, valamint az élet, az irgalmasság és az újrakezdés Atyját. Ezért nem vagyunk vesztes helyzetben, sőt, az élet radikalizálódása, az ember egzisztenciális magánya éppen arra ösztönöz minket, hogy rendező elvet kínáljunk a saját élmények tisztázásához, legyen szó Isten létéről, a jó és a rossz mibenlétéről, vagy éppen a szociális igazságosságról.

A keresztény gondolkodás nagy felelőssége, hogy hozzásegítsen az események mélyebb, konkrét megfogalmazásához. Mit jelent például az egyén és a közösség viszonya, a kultúrák találkozása, a különböző fokon álló demokráciák életképessége vagy éppen kiszolgáltatottsága? Hogyan értelmezzük a szabadságot, és mit jelent a felelősség?

A politika felszínén, médiamanipulációkkal sokféle módon bemutatott migránskérdésről hogyan vélekedjen a katolikus keresztény ember?

– Az a folyamat, amely néhány hónapja radikális méretekben érint bennünket, s a média bizonyos érdekek mentén rendezi az eseményeket, alapvető gondolatokat vet fel. A legegyszerűbb napi, kikerülhetetlen kérdés: befogadjuk-e, vagy ne fogadjuk be a migránsokat? Ha valaki beteg, éhezik vagy fázik, nem lehet vitás, hogy segíteni kell rajta. Nem ragadhatunk meg azonban a folyamatok felszíni elemzésénél. A keresztény gondolkodás nagy felelőssége, hogy hozzásegítsen az események mélyebb, konkrét megfogalmazásához. Mit jelent például az egyén és a közösség viszonya, a kultúrák találkozása, a különböző fokon álló demokráciák életképessége vagy éppen kiszolgáltatottsága? Hogyan értelmezzük a szabadságot, és mit jelent a felelősség? A mostani folyamatokat könnyű lenne az egyes földrészek szembenállásaként bemutatni: a gazdag észak és a szegény dél ellentéteként. De ne feledjük, a gazdagok és a szegények szerinti tagozódás az egyes társadalmakon belül is kézzelfogható. Egyházmegyénkben is számos plébános atya nyolc-tíz olyan településen szolgál, ahol többségében szegények élnek, ahol a gyerekek jó, ha naponta egyszer ételhez jutnak. A nagyarányú migráció kezdete előtt és ma is felelősséggel tartozunk ezekért az emberekért. Amikor szerepünkről, kötelességünkről beszélünk, egységben kell tekintenünk a helyzetet.

A migránsokkal kapcsolatban többen támadták a katolikus egyházat, ugyanakkor a kormányzat a katolikus egyház segélyszervezeteit kéri segítségül a napi emberi gondok megoldásában.

– A katolikus egyház segélyszervezeteit az elmúlt években is ott láttuk olyan helyzetekben, amikor gyors segítségre volt szükség, de találkozunk velük évek múltán is, amikor egy települést hosszabb távú életfeltételekhez kell segíteni.
Egy-egy személyes találkozás a migránsokkal, vagy a televízióban látható képsorok érzelmileg mélyen érintenek minket, de nem szabad pusztán érzelmi alapon döntenünk. A felelősség, s legfőképpen az igazság azt kívánja, hogy – bár nem könnyű, de – az igazsághoz ragaszkodó döntéseket hozzunk.
Nagy a felelősségünk a Szentlélek gondolatainak meg­fogalmazásában. Akár a migránsok ügyében, vagy bármilyen más, társadalmi, politikai szempontból nehezen átlátható helyzetben ne csak azokat az álláspontokat erősítsük vagy tematizáljuk, amelyek gyorsan, tetszetősen kialakulnak a közvéleményben, hiszen új gondolata is van a Szentléleknek. Az a feladatunk, hogy az imádságban elmélyülve a mindnyájunkat gazdagító gondolatok megérintsenek minket.

A mostani helyzet kialakulásához nem járult-e hozzá az európai ember lelki-erkölcsi megroppanása? Hiszen sok esetben már csak kultúrkereszténységről beszélhetünk. S majd jön egy másik, életképesebb, hitében is mélyebb civilizáció…

– Óvatosan kell kezelnünk az említett kategóriákat, már csak a történelmi visszatekintés okán is. Az élet lüktet, változik, előrehalad, minden új nemzedék új módon fogalmazza meg saját életelgondolásait. Az egyház történelmét tekintve is látunk küzdelmes és dicsőségesebb időszakokat. Könnyű a küzdelmes időszakot rossznak ítélni, a dicsőségest jónak, pedig mindig az egyes ember döntése hordoz értéket.
Reménnyel kell tekintenünk a jövőbe, a föltámadt Jézus ne féljetek bátorító szavával. Erre utal Benedek pápa enciklikájában, miszerint a keresztény lét kezdetén nem etikai döntés, nem filozófiai megfontolás elé kerül az ember, hanem a föltámadt Krisztussal találkozik. Ugyanezt a gondolatot folytatja Ferenc pápa, amikor azt mondja: testvérem, ha találkoztál a föltámadt Krisztussal, mire vársz még? Bátorítást, biztonságot jelent, hogy osztozunk Krisztus életében: küzdelmében, halálában és föltámadásában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.