Lelkiismeretünk bőrdzsekiben
Fotó: guygilbert.net

 

Guy Gilbert francia katolikus pap, és nem mindennapi figura. Kalandos élete során számtalan „Momót” karolt fel, mentett meg a lezülléstől, vagy éppen a haláltól. Szókimondó és nagyszívű ember. Éppúgy otthon van Algéria szegénynegyedeiben, mint Párizs legzűrösebb kerületeiben. Neve Magyarországon is ismert, de nem eléggé. Pedig, ha valakitől, tőle lehetne tanulni szegénynek, gazdagnak, hívőnek és ateistának egyaránt.

Gyerekkor

Guy Gilbert Rochefort-ban született 1935. szeptember 12-én egyszerű parasztcsaládba. Tizenöt gyermek közül ő volt a harmadik. Anyját vidám természettel áldotta meg az ég. A családfő inkább afféle introvertált természetű és szigorú ember volt. Guy sokat dacolt apjával, még fiatal felnőttként is vívta a maga csatáit vele.
A gyermek Guy számára meghatározó élményt jelentett a II. világháború. Tanúja volt a németek bevonulásának, az oradour-sur-glane-i mészárlás (a nácik egyik legkegyetlenebb rémtette Franciaországban) szülővárosától nem messze történt. A háború és annak borzalmai lelkébe égtek.
Vásott kölyök volt. Rossz magaviselete miatt a plébános például két év hittant elengedett neki. Ennek ellenére sokat játszott „paposat”. A kert végében leültette egy plédre a testvéreit, ő pedig „prédikált” nekik. Először tizenhárom éves korában hozakodott elő azzal, hogy pap szeretne lenni. Családja nem ellenezte, csak éppen senki nem hitt neki. Apja így figyelmeztette a szemináriumi elöljárót, amikor fiát beadta az intézménybe: „Két hét múlva otthon lesz.”  De az apa, talán először életében, tévedett. Guy-t olykor a kizárás is fenyegette, ám kitartott elhatározása mellett.

Fiatalság – Algéria

Még a szemináriumi évek alatt, 1957-ben be kellett vonulnia a seregbe. Zsenge és legfőképpen naiv papnövendékként az algériai háború kellős közepébe csöppent. Későbbi életére nézve két fontos tapasztalatot szerzett itt. Az egyik a papnövendéké, aki a megkülönböztető és tiszteletet parancsoló reverenda után katonai uniformist húzott. Vagy­is egyszerre ismét egy lett a sok közül. A másik tapasztalat a háborút megjárt fiatalemberé, aki szemtanúja volt az algériai konfliktus iszonyatának, honfitársai arabokkal szembeni kegyetlenkedésének. Gilbert ekkor ismerte fel azt, amiről később így írt: „Franciaország valamennyi háborújához gyarmatain találta meg a szükséges ágyútölteléket.” A békéért harcoló, a francia társadalom számkivetettjeiért küzdő pap ezekben az években született meg.
Algéria 1962-ben kivívta függetlenségét, ő pedig visszakerült a szemináriumba. A sokat látott fiatalember az intézmény áporodott levegőjét, vaskalapos szabályait nehezen tűrte. Elöljáróival megszaporodtak a nézeteltérései. Végül visszakérte magát Algériába.
Itt fejezte be teológiai tanulmányait, itt szentelték pappá. Itt kóstolt bele abba a munkába, amelyet aztán később Párizsban folytatott. Egy nap befogadott egy utcagyereket, pontosabban egy éjszakára szállást adott neki. A srác hét évig maradt vele. Ő volt az, aki elvezette Guy-t a többi hasonló sorsú kiskölyökhöz, akiknek életét a kitaszítottság és az erőszak hatotta át. A fiatal papot könnyen befogadták a rászoruló arabok. De a politika ezt nem nézte jó szemmel. Algéria már független volt. A hatalom önérzetét sértette, hogy egy francia keresztény foglalkozik a fiatalokkal. Duval bíboros, Gilbert atyai jó barátja (Léon-Étienne Duval Algéria érseke 1954 és 1988 között) is azt tanácsolta neki: térjen vissza Franciaországba.
Guy fájó szívvel csomagolt össze, és hagyta maga mögött választott hazáját, amelyhez lélekben mindig hű maradt.

Párizs számkivetettjei között

Párizsba 1970-ben érkezett meg. A francia társadalmat átszínezték a hatvannyolcas eszmék. Gilbert pedig hamarosan újra az utcán találta megát, a kitaszítottak között. Négy paptársa mellé helyezték, akik szintén az aszfalton szolgáltak. Prostituáltak, drogosok, bevándorlók és árvák néztek vele farkasszemet vagy éppen sírva kértek tőle segítséget. Közöttük szolgálva cserélte le papi ruháját a mára már védjegyévé vált bőrdzsekire. Papi civilje egy ideig sok veszélytől megvédte, csak éppen a srácok nem bíztak meg benne. Választott ruházata nem a velük való azonosulást jelentette, hanem a megvetett mivoltukban való osztozás jelképévé vált. Guy megtanulta az utca nyelvét, és megesett, hogy önvédelemből az öklét is használta. „Megtanultam verekedni, időnként el is helyezek egy-egy evangéliumi jobbegyenest. De ritkán. Olyan nevelési módszer ez, amely azonnali és tartós gyümölcsöket hoz. Irtózom az erőszaktól. De van úgy, hogy ez az egyetlen eszköz, hogy véget vessünk neki.”
Guy Gilbert negyvenöt éve szolgálja Párizs számkivetettjeit. Mobiltelefonján ma is bárki, bármikor elérheti. Számtalan védence él Franciaország-szerte. Egy nevelőotthon alapítása is a nevéhez fűződik. Ez a Bergerie de Faucon („Sólyomakol”), ahol kezelhetetlen fiatalokkal foglalkoznak szakképzett nevelők. Hivatásában azonban Gilbert-t a tragédiák sem kerülték el. Nem mindenkin tudott segíteni. Őszintén vallja, hogy nem ismeri mindenre a választ, kiváltképp a szenvedők kérdéseire nem.
A bőrdzsekis pap őszinte ember. S ha kérdezik, sosem beszél mellé. Római katolikus papként a szerelemről, pontosabban annak hiányáról is mert vallani: „Mindig hiányzott a szerelem. De mit tehettem? Napi tizenkét órán át leköt a munkám. Este elolvasom az újságokat, írok és imádkozom. Egy földi szerelem tönkretenné papi életemet. Ahhoz, hogy igazán átéljük a földi szerelmet, nagyon sok időt kell áldoznunk a másikra. Én arra kaptam meghívást, hogy minden embernek egészen odaadjam magam.”
Saját nyelvezetéről egyszer nevetve ezt mondta: „Még most is hallom édesanyámat, ahogy mondja: »Kis Guy, nagyon jó volt a legutóbbi szereplésed a tévében, eltekintve attól a tizennégy durva szótól, amit használtál.«”
Guy Gilbert bőrdzsekijében, hosszú, bár már erősen gyérülő hajával a katolikus egyház fenegyereke. Ha az emberek csak szegecsekkel kivarrt kabátjára, szokatlan külsejére kíváncsiak, és nem arra, amit tesz vagy mond, könyörtelen tud lenni. Hatásvadász tévériporterek, hüledező konzum-keresztények, kötekedők jó párszor megkapták már tőle a magukét. Guy Gilbert-re mégsem lehet haragudni, és ezt „ellenfelei” is belátják. Az utolsó, becses, sajnos kihalófélben lévő bölények közé tartozik. És azon belül is a szent bölények közé.

„A mellettük való kitartás megtanított arra, hogy az evangélium prózai egyszerűségéhez ragaszkodjam, miközben körömszakadtáig folytatom a harcot egy olyan társadalomban, amely leginkább a nonszensz, az értelmetlenség színvonalán él, vagy csak a pénz, a hatalom és a dicsőség silány perspektívái közepette.”

„A kamaszkor csodálatos, mert a remény mindig, az elfojtott lelki zúzódások után is megmarad. A felnőtteknek sokkal nehezebb dolguk van. Előfordul, hogy rettenetes dolgokat kell elszenvedniük: kábítószer, többszöri bebörtönzés, házassági csalódások, szétszóródott gyerekek.”

„Vannak kiszámíthatatlan felnőttek. Volt, hogy kést szegeztek a torkomnak. Reakcióm ennyiben foglalható össze: Évekig hordoztalak. Mi ütött beléd? A fickó erre könnyekben tör ki, és felismer engem. Vagy épp elvágja a torkom. Vagy-vagy.”

„Gyakran kérdezik tőlem a munkám sikerére vonatkozó arányszámot. Kategorikusan visszautasítom az ilyen statisztikát. Nem ismerek ilyen számot. Aztán meg ki tudná megmondani, mi a siker és mi a bukás?”

 

Részletek Guy Gilbert: Egy bőrdzsekis pap vallomásai című könyvéből (Új Ember Kiadó, 2007)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.