Az első, akiről a cikk említést tesz, Bán Endre, volt nálunk bérmálni. Éppen bérmaszülő voltam, így találkoztam vele, ha csak egy kép erejéig is. Utána hallottam halálhírét, és hogy ő lett volna a püspök, ha vállalja. Sebestén Ferencről hallottam, az ő haláláról is. A következő kettőről nem. Eckert Józsefet viszont ismertem. Sajnos minden róla írt cikkből kimaradt, hogy tizenkilenc éven át ő vezette a Mecseknádasd és Pécs közötti zarándokutat a pécsi papszentelésre. A mostani út során valaki megjegyezte: az itteni út GPS-e az ő fejében van. Két éve és az idén én is vele együtt zarándokoltam. Nem könnyű túra, de rengeteg lelkierőt ad. Két éve csak heten voltunk, így szinte családias légkörben mentünk. Mindenki mesélt magáról. Én elmondtam, hogy a huszonnyolc éves fiamról nem sokkal előbb derült ki, rákbeteg. Éppen műtét előtt állt. Tavaly én voltam beteg, így nem tudtam elmenni a zarándoklatra, de az idén igen. Mindjárt megismert, és kérdezte, mi van a fiammal. Sajnos a fiam nem gyógyult meg. Rengeteg gond, baj jött közbe, és van most is, de még él.
Amikor a szekszárdi plébánia honlapján megláttam a fekete keretes képet, teljesen megdöbbentem. Miért?!
És a fiam esetében is sokszor feltesszük a kérdést, én is és ő is: miért? A helybeli templom sekrestyései vagyunk a férjemmel. Nagyon nehéz abba belenyugodni: az Úr adta, az Úr elveszi. Ez nekem is csak az eszemig jut el, de nem vigasztal a bánatomban.
Pécsi Józsefné