Testbeszéd

A plébános – háttal ülvén – mit sem érzékel az óvatos távozásból, hiszen rendszeresen telepszik a betegágyak mellé, hogy vigaszt vigyen s jelenlétével bátorítson. Az áldozás után még elhangzik néhány kedves szó, aztán elsiet gyóntatni. Szerencse, hogy nemcsak a templom, hanem a plébánialakás is a kórház közelében van…

Alighogy elköszön Isten szolgája, ismét nyílik az ajtó.

– Azt mondták, magához jött a Laci atya, de látom, nincs itt – robban be a szobába az egyik asszisztensnő. – Tudja, nagyon fontos lett volna vele beszélnem, mert ő nagy ember a szememben. Hamarosan indulok Medjugorjébe, és szeretnék mindenképpen találkozni vele.

– Sokunk szemében nagy ember, jó lelkivezető – jegyzi meg az ágyban fekvő férfi. – Hívja fel bátran a plébániát, vagy keresse mobilon! Biztos, hogy visszahívja majd…

– Már nincs túl sok időm, mert indulok. A donneri hívek szervezik az utat. Most megyek először, pedig régóta vágyakozom oda – jegyzi meg az asszisztens lelkesen, szemében tűzzel, s talán már gondolatban a Krizsevác agyonkoptatott kőszikláin jár.

– Remek úti célt választottak, én már többször jártam ott… családostul is. Mindig visszahúz a szívem. Szerintem maga is így lesz ezzel, ha véget ér a zarándoklat – reagál szavaira a beteg.

– Nagyon várom már az utat. Képzelje, éppen a születésnapom idejére esik. Úgy örülök – lelkendezik tovább már-már gyermeki örömmel.

Jó tanúja lenni ennek az őszinte, tiszta örömnek.

Újra nyílik az ajtó. A főorvos megáll a betegágynál. Rövid kérdezz-felelek után közli, hogy mindjárt kész a zárójelentés.

Kopogtatnak. Az ápolónő jelenik meg az ajtóban. A főorvost keresi, hogy elújságolja, hova készül.

– Biztosan megint lelkigyakorlatra megy – veti oda mosolyogva a doktor.

Érzékelhető: nem szokványos a kapcsolat orvos és beosztottja között. Félszavakból is értik egymást. Bizalomra bizalom a felelet. A doktor tudja, mit jelent a hit, s azt is, hogy egy hívő asszisztens fél gyógyulás a beteg számára, és így talán számára is könnyebb a „főnökség”.

– Medjugorjébe indulok. Holnap kezdődik a zarándokút. Szeretnék elköszönni öntől, de a búcsú könnyebb, ha megölel. Tessék engem megölelni!

– Na, jól van, jöjjön, hadd szorítsam magamhoz – int felé nevetve a főorvos, majd megöleli munkatársát, és két puszit is odanyom a jóval magasabb ápolónő lángoló arcára.

Egyikük sem törődik azzal, mit gondol erről a beteg.

A beteg örül az emberi gesztusnak. Lélekkel teli e testbeszéd, ami arra is következtetni enged: a gyógyítás folyamatában elengedhetetlen az őszinte szó, s különösen erős az egymásrautaltság. És a Teremtő is örül, hogy „virágoskertjében” róla is szó esik olykor-olykor.

– Aztán értünk is imádkozzon ám a zarándoklaton! Nagyon ránk fér! – búcsúzik az asszisztensnőtől a főorvos.