Óhatatlanul ebből a szemszögből is kell tekintenünk a most, nyolcvanegy éves korában elhunyt nyugalmazott főpásztor pályafutását. Hiszen éppen akkor, amikor megnyílt az úgynevezett politikai szabadság lehetősége, ő mégis a magasabb szabadságfok, a lélek szerint döntött. Húsvétvasárnap, április negyedikén költözött el Bálint Lajos érsek. 1929. július 6-án született Csíkdelnén. Itt végezte iskoláit, majd a csíkszeredai gimnáziumban folytatta. Érettségi után a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára jelentkezett, de miután Márton Áron letartóztatását követően ott is eluralkodott a békepapi irányzat, ötévi kényszermegszakítással fejezte be tanulmányait. 1957. április 28-án szentelték pappá. Segédlelkészként működött Sepsiszentgyörgyön, majd plébánosként Futásfalván, Csíkszentdomokoson és Székelyudvarhelyen, ahol egyben a kerület főesperese is volt. 1981. szeptember 29-én szentelte püspökké Jakab Antal megyés püspök, aki mögött tizenhárom évi börtön és szenvedés állt. Bálint Lajos kilencévi segédpüspöki működése során előszeretettel látogatta a szórványban és a nehéz körülmények között működő lelkipásztorokat. Egyszerű életvitele és buzgóságról tanúskodó egyénisége jótékony hatással volt azokra, akik a kommunista elnyomás közepette vállalták a hívek áldozatos szolgálatát. Az 1989. decemberi romániai hatalomváltás után a katolikus püspökök gyulafehérvári gyűlésükön megfogalmazták kéréseiket és követeléseiket. Bálint Lajos arra a kérdésre, hogyan látja ezek megvalósulásának esélyeit, így válaszolt: „Amikor megfogalmaztuk őket, azonnal tudtuk, hogy ezek némelyike talán túlméretezett kívánságnak tűnhet. De azt is tudtuk, hogy egy ilyen listáról könnyebb elhagyni valamit, mint esetleg még hozzáfűzni…” A gyulafehérvári egyházmegye vezetését 1990. április 29-én vette át, majd 1991. augusztus 5-én a Szentatya őt nevezte ki Gyulafehérvár első érsekének. Nem sokkal később súlyos szívrohamot kapott, s betegsége miatt 1993 végén lemondott hivataláról. Ekkoriban írta róla az erdélyi viszonyokat jól ismerő író, Beke György: „Bálint Lajos érsek ember, idegekkel, fájdalmakkal, harcban fáradó, reményben újrakezdő. Erdély első magyar katolikus főpapjaként most a külső világ fojtó légköre veszi körül.” Nyugalmazott érsekként Székelyudvarhelyen élt, s egyre romló egészségi állapotának függvényében időnként meglátogatta a székelyföldi plébániákat, ahol esetenként püspöki szolgálatot is végzett. Emlékét idézve Márton Áron szavai kívánkoznak ide: „A kereszténynek tudnia kell, hogy munkája istenszolgálat. Istentől talentumokat kapott, s azokat nem áshatja el, mint a hűtlen szolga. Nem érheti be a jó szándékkal és a középszerűséggel sem. A jámborság önmagában nem elég. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősséggel dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban.”
