Bakonyi János plébániai kormányzó halálára
Fotó: Váci Egyházmegye; Lauer Tamás

 

Harmincnyolc éves korában, közlekedési balesetben, tragikus hirtelenséggel meghalt Bakonyi János, Kóka és Tápiószecső plébániai kormányzója, korábbi veresegyházi káplán. Szerény ember lévén a tárgyak, az eszközök csak annyiban érdekelték, amennyiben a munkáját segítették. A focit és a filmeket szerette. Jézust követve önmagát adta az embereknek. Egyik szolgálatából a másikba sietett, amikor a tragédia megtörtént. Néhány személyes élménnyel emlékezünk meg róla, így búcsúzunk tőle.
Odafigyelt a másik emberre. Teljesítette, amit püspöke mindig kér papjaitól: „Engedjétek, hogy az emberek belétek kapaszkodjanak.” János atya biztos kapaszkodó volt. A „nem érek rá”, a „nincs időm” ismeretlen fogalmak voltak számára.
Három évig volt a gyóntató papom. Bár sokkal fiatalabb volt nálam, mégis igazi atyaként tudtam felnézni rá. Egy gyónásom után penitenciaként Szent Ágoston vallomásait nyomta a kezembe: „Olvasgasd, amikor ráérsz.” Amikor áthelyezték Veresegyházról, visszavittem neki a könyvet. „Tartsd csak meg” – mondta szeretettel.” „És ha szükséged lesz rá az új helyeden?” – kérdeztem. „Akkor majd kerítek egy másikat, ez ne a te gondod legyen.”
Beer Miklós váci megyéspüspök így emlékezik rá: „Már teológusunk volt, amikor megismertem. A Központi Szemináriumban tanult. Kistarcsáról hozta Somlai József atya, aki sok papot indított útjára a ministránsai közül. Szerény, kissé zárkózott ember volt, de komoly gondolkodású és elveihez következetes, jó papunk. Puritán módon élt. A barátaitól tudom, hogy fiatalabb korában jó focista volt.”
„Természetesen a legélénkebb emlékem az utolsó találkozásunk a tápiószecsői bérmáláson. Nagyon komoly, felkészült fiatalok elköteleződésének lehettem tanúja. A ministránsok, az énekesek, az énekkar és a jelen lévő hívek mind »együtt voltak«. A bérmálás után az egyik bérmálkozó családjánál ebédeltünk. Onnan ő vitt autóval Aszódra, a következő bérmálásra. Útközben jót beszélgettünk. Onnan sietett vissza Kókára egy esküvőre. Jó volt közelről látni mint fiatal papot, aki felelősséget érez a rábízottakért. Tíz évvel ezelőtt szenteltem pappá.”
Molnár Zsolt, Veresegyház plébánosa mellett közel négy évig szolgált káplánként János atya. Zsolt atya így gondol most rá: „Mély lelkű, intelligens, szerény, egyszerű életvitelű ember volt.
A szegény családokat segítette anyagilag. Szeretett kirándulni, mindenhová gyalog menni, paptestvéreivel időt tölteni. Kapcsolattartó, közösségi ember – nehéz kimondani – volt. Sok idejét ajándékozta másoknak, személyes találkozásokra, kapcsolatok építésére. Nagyon jószívű és önzetlen volt, egyszerűen élt, és ha valamije volt, azt is gyakran továbbajándékozta.”
„Arra emlékszem, hogy a plébánián valami miatt át kellett költöznie egy másik lakásba: ez abból állt, hogy tényleg csak néhány személyes holmiját összeszedte, és gyakorlatilag szinte percek alatt megvolt a költözés. Készült arra, hogy szerzetes legyen, de a szegénység, az egyszerűség lényegében már életformája volt. Nagyon szerette és tisztelte a liturgiát, odafigyelt rá. Úgy tanított, hogy a hívők is értsék, ami történik, s ennek megfelelően szépen, méltósággal végezzék. Szenvedélyesen szerette Istent, és órákat tudott beszélni arról, hogyan szeret minket Isten. Nagyon hűséges volt a Jézus-követésében és a papságban. Halálhíre mindenkit megdöbbentett. Reményünk szerint már Isten országában van, amelyet szavaival és életével is hirdetett.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.