Babits útja a „Csillag után”

Két házzal odébb látható a gyermekkori játszótárs és távoli rokon, Geiger (Dienes) Valéria szülőháza. Pár évvel ezelőtt a Babits-múzeum bejáratától jobbra egy Dienes Valéria-emlékszobát rendeztünk be. A költő Halálfiai című regényében idézte fel Imrus (Mihály) és Gitta (Valéria) ifjúkori történetét. Imrus akkor még az Élet függönye előtt állt, nem tudta, mi van mögötte: a Semmi vagy az Isten. Hosszú, kanyargós utat tett meg a költő Babits is a pogány humanizmustól a kifejezett keresztény humanizmusig, de a katolikus, majd ateista és megtért Dienes Valéria is – egészen a Prohászkával való szellemi barátságig. Érdekes, hogy mindhármuk között bizonyos értelemben a zsidó filozófus, Henri Bergson volt a kapocs. A XIX. századi materializmust megtörő Bergson Dienes Valériát is, majd Babitsot is segítette abban, hogy újra felfedezzék a Szeretet-Istent. Bergson utolsó nagy, „várva-várt”, Az erkölcs és a vallás két forrása című könyvét Babits 1933-ban a Nyugatban nagy lelkesedéssel ismertette. Dienes Valéria a többi nagy Bergson könyvvel ezt is magyarra fordította (pár éve fedeztem fel a kiadatlan kéziratot, és megjelentettem a Szent István Társulatnál).

Most e rövid jegyzetben nem vázolhatom Babits Mihály útját, világnézeti fejlődését, csupán utolsó éveit, keresztútját idézem fel. Hosszú vándorlás, bolyongás után, miközben a napkeleti bölcsek példájára kereste a betlehemi csillagot, a kereszten, a szenvedésben találkozott Jézussal, a Megváltóval. Csillag után című verse meg a Jónás könyve mindent elmond. Jónás-Babits a „halszagú éjszakában” fedezi fel, „látja meg” a „rejtőző Istent”: „Éber figyelmem erős lett a hitben: / akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten! / Rejteztem én is elüled, hiába! / Utánam jöttél tenger viharába…” Hat év keserves gyötrelmei, a roncsoló és fullasztó rák, műtétek és rádiumkezelések, szorongások és elsötétülések, de felvillanások és reménykedések is ihletik, izzítják át utolsó nagy verseit. A nagybeteg költőről Radnóti „tudósított” a legmegrendítőbben: „Csak csont, bőr és fájdalom.” Babits felfedezi a szenvedés értelmét, és azt is, hogy „aki nem akar szenvedni, kétszer szenved”.

Az 1941-es Babits Emlékkönyvben olvassuk Márai Sándor Lélek című emlékezését. „Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyánál, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: – Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? Ezt mondta: »Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek!« (…) A szenvedés gyehennájában égtek mind a ketten, nem vigasztalták egymást üres szavakkal. A valóságról és az igazságról beszéltek, a halál pitvarában is. (…) Arról, hogy a szenvedésnek értelme van…” Babits végül eljutott a halálfélelemtől a keresztény reménységig. A Balázsolás könyörgésében már megsejti, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. A Kereszttől visszatekintve megérti karácsony titkát is (Karácsonyi ének): „Szeress hát minket is, koldusokat! / Lelkünkben gyújts pici gyertyát, sokat. / Csengess éjünkön át s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt.” A Betlehemben született, meghalt, majd feltámadt Jézus jelen van az Eucharisztiában, őhozzá így könyörög 1938-ban: „Áradj belénk hát, óh örök – igazság és szent szeretet!” (Eucharistia) Itt már az Amor sanctus költője fohászkodik a köztünk élő Istenemberhez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..