Az Úr mindazok szívén kopogtat, akik részt vesznek a misén

Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Jó napot, még ha egy kissé csúnya is az idő. Ha viszont lelkünkben öröm lakozik, akkor mindig szép nap van. Ezért hát jó napot! Ma a kihallgatás két helyen zajlik: benn, a teremben van a betegek egy kis csoportja, az időjárás miatt, mi pedig itt vagyunk. De mi látjuk őket, ők pedig látnak minket a kivetítőn keresztül. Köszöntsük őket tapssal!
Folytatjuk a miséről elkezdett katekézist. A szentírási olvasmányok hallgatása és annak folytatása a homíliában mire válaszol? Egy jogra: Isten népének arra a jogára válaszol, hogy Isten szavának kincséből bőségesen részesedjen. Mindenkinek, aki a misére megy, joga van arra, hogy bőségesen részesedjen Isten jól felolvasott, jól elmondott és aztán jól kifejtett szavából. Ez jog! És ha Isten szavát nem olvassák fel jól, ha nem prédikál róla buzgón a diakónus, a pap vagy a püspök, akkor csorbul a hívők joga. Nekünk jogunk van arra, hogy Isten szavát hallgassuk! Az Úr mindenkihez szól, pásztorokhoz és hívőkhöz egyaránt. Ő mindazok szívén kopogtat, akik részt vesznek a misén, bármilyen körülmények között éljen is, bármilyen életkorban, élethelyzetben legyen is valaki. Az Úr vigasztal, hív, egy új és kiengesztelődött élet hajtásait fakasztja. És ezt szaván keresztül teszi. Az ő szava kopogtat szívünkön, és megváltoztatja szívünket.
Ezért a homília után tartott csend lehetővé teszi, hogy a kapott mag gyökeret eresszen a lélekben, és hogy megszülessen a szándék annak elfogadására, amit a Lélek kinek-kinek sugallt. A homília utáni csend. Kiadós csendet kell tartani, és mindenkinek el kell gondolkodnia azon, amit hallott.
E csend után hogyan folytatódik a mise? A személyes hívő válasz bekapcsolódik az Egyháznak a Hiszekegyben kifejezett hitvallásába. Mindnyájan elmondjuk a Hiszekegyet a misében. Az egész gyülekezet által elmondott hitvallás a közös választ fejezi ki mindarra, amit együtt hallottunk Isten szavából. Elszakíthatatlan kapcsolat van a hallgatás és a hit között. Egymáshoz kapcsolódnak. A hit ugyanis nem az emberi elme képzelgéséből születik, hanem ahogyan Szent Pál emlékeztet: „A hallásból származik, a Krisztusra vonatkozó beszéd meghallásából” (Róm 10,17). A hit tehát a hallgatással táplálkozik, és a szentséghez (sacramentum) vezet. Így a hitvallás elmondása lehetővé teszi, hogy a liturgikus gyülekezet „felidézze és megvallja a hit nagy misztériumait, mielőtt azok ünneplése a szentmisében elkezdődik”.
A hitvallás az Eucharisztiát a keresztséghez köti, melyet „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” kaptunk, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségek az Egyház hitének fényében válnak érthetővé.
Azután az Isten hittel fogadott szavára adott válasz a közös kérő imában fejeződik ki, amelyet egyetemes könyörgéseknek hívunk, mert magában foglalja az Egyház és a világ szükségeit. Hívek könyörgésének is szoktuk nevezni.
A II. vatikáni zsinat atyái azért akarták visszaállítani ezt az imát az evangélium és a homília után, különösen vasárnapokon és ünnepnapo­kon, hogy „a nép részvételével könyörögjenek a szent Egyházért, azokért, akik felettünk a közhatalmat gyakorolják, akik különböző szükségekben szenvednek, továbbá minden emberért és az egész világ üdvösségéért”. Ezért a pap vezetésével, aki a bevezető és befejező szavakat mondja, „a nép a keresztségében kapott papi szerepét gyakorolva imákat ajánl fel Istennek minden ember üdvösségéért”. Az egyes imaszándékok után, melyeket a diakónus vagy egy lektor olvas fel, a gyülekezet egyesíti hangját, és mondja: „Hallgass meg, Urunk!”
Emlékezzünk ugyanis arra, amit az Úr Jézus mondott: „Ha megmaradtok bennem, és szavaim megmaradnak bennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok” (Jn 15,7). De mi nem hisszük ezt, mert kishitűek vagyunk. De ha nekünk akkora hitünk lenne – mondja Jézus –, mint a mustármag, mindent megkapnánk. „Bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok.” A hitvallás után, amikor következnek az egyetemes könyörgések, ez arra szolgáló idő, hogy megfogalmazzuk legnagyobb kéréseinket, azokat a dolgokat, amelyekre szükségünk van, amelyeket szeretnénk megkapni. „Megkapjátok”, így vagy úgy, de megkapjátok. „Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23), mondta az Úr. Hogyan válaszolt az az ember, akinek Jézus ezt a mondatot – „Minden lehetséges annak, aki hisz” – mondta? Így válaszolt: „Hiszek, Uram, segíts kishitűségemen!” (vö. Mk 9,24). Mi is mondhatjuk: „Uram, én hiszek, de segíts kishitűségemen!” Kérő imánkat ezzel a hívő lelkülettel kell megfogalmaznunk: „Hiszek, Uram, segíts kishitűségemen!”
A világi logikával támasztott igények viszont nem szállnak az ég felé, ahogyan az önös kérések sem találnak meghallgatásra (vö. Jak 4,2–3). A szándékoknak, amelyekre a hívő nép imádkozni hív, az egyházi közösség és a világ konkrét szükségeit kell kifejezniük, s el kell kerülniük az elcsépelt fordulatokat és rövidlátó kéréseket. Az „egyetemes” könyörgések, melyek lezárják az ige liturgiáját, arra buzdítanak minket, hogy tegyük magunkévá Isten látásmódját, aki gondot visel minden gyermekére.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .