Az Úr asztalai…

II. János Pál pápa halálának évfordulója okán én például utolsó apostoli levelét, a 2004. október 7-én kelt Mane Domine nobiscum (Maradj velünk, Uram) kezdetűt olvastam újra. A levél címében is megjelenő emmauszi történetet idézi a pápa, amelynek igazi értelme – bevallom – csak a II. vatikáni zsinat után jutott el hozzám. Akkor értettem meg egy homíliából, hogy a történet arról szól, hogyan lehet találkozni a feltámadt Jézussal. Hogyan jelenik meg ma számunkra a Feltámadott? A Szentírás szavaiban és az eucharisztikus áldozatban. Így is mondhatjuk: a szentmise tanító és áldozati részében. A pápa két asztalról ír: „Az Eucharisztia liturgiáját minden szentmisében megelőzi Isten igéjének liturgiája, és a »két asztal«, tudniillik a szó és a kenyér asztala egységet alkot.” Korábban ezt így olvastam: Krisztus az emberi szó és a kenyér színe alatt van jelen a szentmisében. Emlékeztet a pápa arra is, hogy az egyház a zsinati liturgikus reform során a „szó asztaláról” többet akart nekünk felkínálni. Ezért hallunk három évre felosztva három szentírási olvasmányt vasárnaponként, és bennük két témát, amelyek közül választhatnak papjaink. Az élőszó erejével hirdethetik, taníthatják a szentírási részletekben rejlő hitigazságo(ka)t, nem elégednek meg csupán a kézenfekvő moralizáló tanulságokkal. A Szentatya levele is erre buzdít. „Nem elég ugyanis, ha a szentírási részeket érthető nyelven olvassák fel, hanem olyan gondossággal, olyan előkészülettel, olyan figyelmes hallgatással, illetve csöndes elmélkedéssel kell fogadni, ami szükséges ahhoz, hogy Isten szava megérintse és megvilágosítsa az életet.”

A II. vatikáni zsinat nem akarta felforgatni sem a liturgiát, sem az egyház tanítását, inkább ősi-új szempontok újrafelfedezésével gazdagítani. Megtanultuk az Eucharisztia elnevezés mély értelmét: hálaadás. Az egyház Krisztusban és Krisztussal ad hálát az Istennel való kiengesztelődés ajándékáért. Ez főképp az eucharisztikus áldozatban történik. Ennek gyümölcse az Eucharisztia, a szentségben jelen lévő Krisztus. (Az Oltáriszentség csupán helymeghatározás: az oltáron őrizzük a tabernákulumban. Évszázadokkal ezelőtt és ma ismét sokszor nem is így van, a tabernákulum nem az oltár közepén van, de Krisztus szentségi jelenléte ugyanaz.) A zsinat szándékai szerint megújult liturgia végleg fel akarta számolni a Cornelius Otto Jansen (1585-1638) yperni püspök gondolatai nyomán keletkezett vallási és erkölcsi mozgalom, a janzenizmus félreértéseit (üdvösnek tartották például a szentségektől való tartózkodást) – a zsinat éppenhogy ajánlotta a gyakori szentáldozást, és erőteljesebben hangsúlyozta az eucharisztikus áldozat közös étkezés jellegét.

II. János Pál pápa levele is erre emlékeztet: „Az Eucharisztia nagycsütörtökön este a húsvéti vacsorán született. Éppen ezért még szerkezetében is hordozza a közös étkezés jellegét: Vegyétek és egyétek. Majd vette a kelyhet…, nekik adta és ezt mondta: igyatok belőle mindnyájan.” Fontos az Eucharisztia előtti csendes imádság, a szentségimádás. De a keresztény élet csúcsa nem az Eucharisztia előtti leborulás, hanem annak magunkhoz vétele. Nem emlékmû vagy szentkép az, hanem étel. Fontos figyelmeztetés, hogy a bûnbocsánat szentségében megtisztult állapotban mehetünk áldozni, mégis örömteli fejlemény, hogy mennyire megnövekedett az áldozók száma az elmúlt évtizedek idején. Megtanultunk szentáldozáshoz járulni új formák között, rendezetten, fegyelmezetten. Igen sokan élnek azzal a lehetőséggel, mely valamikor (mintegy ezer évig) az egyetlen mód volt: az úgynevezett kézbe áldozással. Hiszen csak a gyerekeket szokták etetni… A felnőtt embert kínálják, és ő magához veszi az ételt. Természetesen tiszta kézzel illik enni. De ha az Úr szájunktól nem riad vissza, kezünk sterilitására kellene törekednünk? Az apostoli levélben olvasom: „Amennyiben az Eucharisztia az egyházi egység forrása, annyiban annak legnagyobb megnyilvánulása is.” Ez a mondat azt is jelenti, hogy az eucharisztikus liturgiát sohasem jó különféle „ínyencek” ízlése szerint alakítani, akik a Krisztussal és övéivel való egység helyett olykor fontosabbnak érzik ilyen vagy olyan nosztalgiájukat. Liturgiánk legyen mindnyájunk közösségi Isten-tisztelete.