Húsz éve történt: Az újjászületés kezdetei

– A húsz év előtti egyházpolitikai változásokra mi elsősorban a hálaadás szándékával emlékezünk. De a ma harmincéves, tettre kész nemzedéknek, és magunknak is, érdemes felidézni, milyen mélyről kellett akkor – felkészületlenül és eszköztelenül – elindulni.

Akkoriban úgy tűnt, hogy a változások igen gyors egymásutánban történnek. Valójában a kommunista egypártrendszer láthatóan nem gyorsan és egykönnyen adta fel hadállásait az egyházpolitikában sem. Például a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) megszüntetése is hónapokig tartott a májusi bejelentéstől. Talán azért is, mert idő kellett ahhoz, hogy bizonyos ügyek nyomait megpróbálják eltüntetni, bizalmi embereiket pedig igyekezzenek átmenteni.

Az egyházi élet szempontjából 1989 legfontosabb eseménye a szerzetesrendek működésének újraengedélyezése volt. Ez azért nem történhetett egyik napról a másikra, mert a szerzetesközösségek többségét a politikai rendőrség 1950 óta következetesen szétzilálta, az ÁEH cinikusan „koporsó-kérdésnek” tekintette a szerzetesrendek ügyét.
Már év elején szóba került kormányzati részről a szerzeteskérdés. Ez a szóbeli ígéret is elég volt ahhoz, hogy megindítsa a tájékozódó és szervezőmunkát. Hiszen a demokratikus átalakulás felé lépéseket tevő kormányzat már nem tartott igényt arra, hogy irányítsa, korlátozza az egyházi életet. A püspöki kar Takács Nándor karmelita szerzetest, akkori székesfehérvári segédpüspököt bízta meg a szerzetesügy előadói feladatával. Április 12-én harminckilenc férfi és női szerzetesrend elöljárói és megbízottjai jelentek meg az első megbeszélésen. Rendjük szellemében alakítandó közösségi életük feltételeiként kezdetben minden rend számára legalább egy szerzetház visszaadását kérték, a jogi személyiség kérdésének és más jogi kérdéseknek tisztázását. A szerzetesrendek működését Magyarországon az 1989. augusztus 25-én megjelent törvényerejű rendelet engedélyezte ismét.

Nyilvánvaló volt, hogy a szerzetesközösségek élete nem folytatható úgy, mintha nem is történt volna meg 1950-ben a szétszóratás. A betiltás idején a magyarországi szerzetesség fellendülő szakaszban volt, azóta azonban a hitoktatás, a hitbeli nevelés messze elmaradt attól, hogy megfelelő számú papi, szerzetesi hivatás jelentkezését lehetett volna várni. Sajátos problémát okozott, hogy a II. vatikáni zsinat szellemében fogant rendi reformokkal sem volt mód igazán megismerkedni.

Lapunk fontos feladatot vállalt ekkor, 1989-90-ben: sorozatban mutatta be a szerzetesközösségeket, hivatásukat. Létszámában életerejét tekintve nagyon különböző közösségek mutatkoztak be akkor.

Az év további jelentős eseménye volt, hogy az egyházkormányzat szabadságának helyreállásával természetesen megszűnt a rossz emlékű „papi békemozgalom”. Az 1989. június 6-8-án tartott püspöki tanácskozás után bejelentették, hogy „az egyháznak a béke ügyét szolgáló tevékenységét a jövőben a Iustitia et Pax (Igazságosság és Béke) Pápai Bizottsággal együttműködve, annak irányelveit követve kell előmozdítani”. Többé nem a szovjet politikát támogató OBKB (Országos Béketanács Katolikus Bizottsága), hanem az egyház elveire épülő béketörekvések irányadóak.

1989. június 16-a pedig az egész nemzetet érintő eseményt hozott, a rendszerváltozás jelképerejű eseményét: 1956-os forradalom kivégzett hőseinek méltó temetését. Nemzeti esemény volt – egyházi vonatkozásokkal: hiszen temetés történt. A magyar püspökök hívekhez intézett levele szerint – „megrázkódtatásokban bővelkedő múltunk lezárását és új, tisztultabb, emberibb korszak nyitányát” reméltük. Imádkoztunk, és a Boldogasszony Anyánk ősi himnusza is elhangzott. Így indultunk történelmünk új szakaszába.