Az öröm ideje

A felnőttkori megtérő alapvető lelkiállapota a megajándékozottság érzése. Valódi, kegyelemből fakadó örömre deríti a szívét Isten szeretetének megtapasztalása, az Atya gondviselésére való rácsodálkozás, az istengyermekség tudata, a bűnök bocsánatának felszabadító ereje, az örök élet ajándéka, a Teremtő akaratában feltáruló életcél, az új életből fakadó végtelen lehetőségek szabadsága. Felfoghatatlan csoda, hogy Isten Lelke az emberbe költözik, a halhatatlan áthatja a halandót, eddig elképzelhetetlen egységbe vonva őt isteni természetével. Az atyai házba visszatérő tékozló fiú öröme ez, aki fölött maga az Atya örvendezik. A vigasztaló Szentlélek által felvidított szív öröme. A megtisztított leprás, a meggyógyított béna öröme, akinek bűnei bocsánatot nyertek. Annak öröme, aki a szántóföldben kincset, az üres kagylóhéjak között igazgyöngyöt talált. A vakon született öröme, aki a Jézussal való találkozás után végre lát. Mindez sokkal több, mint metaforák sora. A megtérő teljes joggal úgy érzi, hogy minden evangéliumi történet róla szól. Még Lázáré is, akit negyednapos halottként kelt életre Jézus szava. Szent Pál „esetleírását” magára értelmezi: „…testi vágyainkban éltünk, s megtettük, amit a test és az érzékek kívántak. Születésünktől fogva mi is a harag gyermekei voltunk, akárcsak a többi ember. De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is – így kegyelemből kaptátok a megváltást” (Ef 2,3–5). Az alaptapasztalatok egyike ez: halott voltam bűneim miatt, de Isten ingyenes szeretetéből, a Krisztusba vetett hit által feltámadtam és élek!


Az új megtérő Krisztus új fényében szemléli a körülötte lévő világot. Lenyűgözve látja meg a természet és az emberi alkotások szépségét, az embereket, akik mind értékesek és szeretetre méltók. Új szeretet gyullad a szívében embertársai iránt, és vágyat érez, hogy szolgálja őket. Ugyanakkor mély fájdalmat érez a bűn és a szeretetlenség megnyilvánulásainak megtapasztalásakor, akkor is, ha ő maga, akkor is ha mások tesznek rosszat. Átérzi a bűn súlyát, és meglátja annak gyökerét, az Istentől való elfordulást.

A friss megtérő örömmel és természetesen tesz tanúságot újonnan megtalált hitéről. A külső szemlélő számára már-már ijesztő, ahogyan túláradó lelkesedésével néha szinte lerohanja családtagjait, ismerőseit, hogy beszámoljon az egész lényét betöltő tapasztalatról. Természetesen vannak túlkapásai, és már-már erőszakosnak tűnhet az a törekvése, hogy mások is részesüljenek az örömben, amelyben ő. Alapvetően mégis az első szeretet, a Szentlélektől származó „istenszerelem” ideje ez, amikor az isteni Jegyes személye messze a legfontosabbá válik a számára.

A tapasztalat számtalanszor visszaigazolta, hogy minden gyermekbetegségük ellenére a friss megtérők lelkes tanúságtétele hozza be a legtöbb új embert az egyházba. Csak azok a közösségek növekednek számottevően, ahol beindul a friss megtérők beáramlásának láncreakciója, ahol az újak egymást hozzák-vonzzák be. Óriási hiba, ha az új, tüzes testvéreket nem szeretettel fogadják a régebbi hívők, hanem kritikájukkal elüldözik őket. Új Szent Pálok, Szent Ágostonok és Assisi Szent Ferencek nélkül esélyünk sincs az egyház megújulására.