Népesség itthon és a világban

Érdekes módon e vészjósló prognózisokat éppen azon országok kutatói szokták közreadni, amelyekben nemhogy gyorsan növekedne, hanem inkább stagnál vagy csökken a népesség. A világ gazdagabbik, fejlett részéről árulkodó és megkérdőjelezhető ez az aggodalom.

A növekedés csaknem száz százalékát a fejlődő országok népességnövekedése adja. Különösen Afrikában óriási a növekedés. Ázsiában India népessége növekedik a legnagyobb ütemben, megelőzve Kínát. A fejlett országokban csökkenő születésszám jellemző, és az elöregedő társadalom jelenti az egyik legsúlyosabb problémát – ez különösen igaz az Európai Unió országaira. A fejlődő államokban egy nőnek átlagosan akár öt-hat gyermeke születhet, ezzel szemben például az USA-ban ez a szám kettő, Kanadában 1,5, míg hazánkban csupán 1,3. Magyarországon a fiatal párok várakozásait-vágyait tekintve akár két gyermek is születhetne átlagosan.


Egyre hangosabbak azok, akik úgy vélekednek, hogy a globális környezeti, gazdasági és társadalmi gondok megoldásának meghatározó tényezője lehet a világ népességének csökkentése. Fenyegető érvként sokszor még az is elhangzik, hogy ha nem teszünk valamit, akkor természeti katasztrófák, spontán háborúk tizedelik majd meg a népességet, „oldják meg” a problémát.

Pedig nem akkora a gond, és nem az, amit – sokszor kimondatlanul is – belénk akarnak sulykolni. Először is egyelőre még nem a népesség száma, hanem a pazarlás nagysága a valódi gond. Továbbá a világ népességének növekedését nem kell mesterséges, sőt erőszakos egészségügyi, kulturális vagy éppen kevésbé direkt, de igen „hatásos” gazdasági eszközökkel gátolni. Hiszen – mint a 2011-es moszkvai demográfiai csúcsértekezlet nyilatkozatában olvashatjuk – „az elkövetkező három évtizeden belül még az ENSZ konzervatív becslései szerint is az egész világon a reprodukciós szint alá süllyed a teljes termékenységi arányszám”. Azaz az előbbiek szerint nem a növekedés, hanem egy növekedési függvény felső szakaszának megfelelő stagnálás majd csökkenő népességszám várható. Az előbbiek miatt szilárdan állítható, hogy hatékony és hatásos technikákkal, erőforrás-használattal és elosztó mechanizmusokkal, takarékos fogyasztás, valamint csökkenő környezeti terhelés mellett ellátható lesz a világ népessége.

Nézzük a hazai adatokat. A honfoglaló magyarok száma négy-ötszázezer lehetett. Szent István király uralkodása idején már kétszer ennyien, azaz nyolcszázezren lehettünk. Az 1870-ben megtartott első teljes körű népszámlálás adatai szerint nyolcvan megyében – amelyből huszonhat Erdélyre esett – Magyarország és Erdély lakosainak száma 13 219 350 volt, ebből a jelenlegi határokra számított népesség nagyjából ötmillió fő volt. 1980-ban 10,7 millió, 2012-ben újra tízmillió alá esett a népesség hazánkban. Vajon jó-e ez a tendencia Magyarországnak? Bizony nem jó! Egy nemrég megjelent elemzés szerint már akár tizenhárommillióan is lehetnénk. Ha többen lennénk, erősebb lenne az identitásunk és a belső kohézió, több lenne a munkás kéz, de a munka is, takarékosabban élnénk, így nem növekedne az ökológiai lábnyomunk, és maradna valami haszon is. És talán mosolyból is több lenne.