Fotó: Pexels.com
A fordulópont akkor következett be, amikor a negyedik gyermeke elérte a két és három éves kor közötti dackorszakot, ő maga pedig éppen az újabb szülés utáni depressziójával küzdött, ezért saját érzelmeit is nehezen tudta kezelni. Ebben a nehéz időszakban egyszer látta, amint a barátnője arra tanítja a kislányát, hogy ha frusztráció éri, toppantson egyet – így próbálta rávezetni a gyereket arra, hogyan tud kontrollálni egy nehezen megélhető érzelmet. A cikk szerzője ekkor rájött, hogy ő maga sem tanulta ezt, és a gyerekeit sem tanította erre.
A kisfia kétéves volt ekkor, és sokszor jelenetet rendezett, ha osztoznia kellett valakivel egy játékon, vagy haza kellett menni a játszótérről. Az anyuka addigi taktikája az volt, hogy ilyenkor fenyegetett, büntetett, vagy semmibe vette a gyerek akaratát.
Amikor legközelebb elérkezett a kritikus pillanat, letérdelt a jajveszékelő kisfiához, a szemébe nézett, és azt mondta neki: „Lincoln, tudom, milyen rossz érzés elmenni, amikor olyan jól érzed magad. Tudom, milyen nehéz ilyenkor nem sírni, ezért segíteni szeretnék neked, hogy le tudj csillapodni. Vegyünk mind a ketten egy mély lélegzetet, aztán fújjuk ki, olyan erősen, ahogy csak tudjuk.”
Ez a kísérlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy megváltoztatta az édesanya hozzáállását az egész gyerekneveléshez: kiabálás és fegyelmezés helyett ezután inkább a tanítást és a nevelést választotta. Akkor döbbent rá, hogy a kiabálással korábban nem oldott meg semmilyen fegyelmezési gondot, sőt, még föl is erősítette ezeket, illetve újabb problémákat idézett elő.
Egyes vizsgálatok szerint a kiabálás rossz irányú változásokat okoz a gyerekek agyában; tartósan megmaradó agressziót vagy szégyenérzetet vált ki a kisgyermekekből és a kamaszokból is. Hatásai olyanok, mint a fizikai fegyelmezésnek: a szülő kiabálása megerősíti a helytelen viselkedést, és növeli a depresszió esélyét; a gyerek inkább magába zárja az érzelmeit, ahelyett hogy megtanulna dolgozni velük.
Természetes, hogy szülőként időről időre felemeljük a hangunkat, de érdemes törekednünk arra, hogy minél kevesebbet kiabáljunk a gyerekeinkkel. Inkább beszélgessünk velük az érzelmekről. Ismerjük el, hogy vannak erős, nehezen kezelhető érzelmeink, és segítsünk nekik olyan stratégiákat találni, amelyek segítségével kontrollálni tudják ezeket. Van, akinél az válik be, ha azt mondja a gyerekének: „Rajzold le a haragodat, ahelyett hogy megütnél valakit!” Másnál ez nem működik. De bármilyen ötlet beválhat, amiből aztán új stratégia alakulhat ki.
Az Aleteia munkatársának például az elsőként próbált, lélegzetvételes módszer vált be – már a legelső alkalommal nagy változást tapasztalt a kisfia viselkedésében. Azóta Lincoln, ha látja, hogy az édesanyja mérgelődni kezd, harapós lesz, maga is ügyesen alkalmazza a módszert: kis kezébe fogja anyukája arcát, és meggyőző hangon azt tanácsolja neki: „Mama, vegyél egy mély lélegzetet velem együtt, aztán fújd ki olyan erősen, ahogy csak tudod, jó?”
Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz
