Az elvarázsolt vár

„Tudom, csak nézzük meg” – fogta könyörgőre a fiú, mire a család beletörődve a fajátékok felé vette az irányt. Negyed százada varázslat szállt a várra, és azóta minden esztendőben, augusztus 20-a környékén különös forgatag kel ott életre. S bizony senki arra járó nem vonhatja ki magát a bűvölet alól: meglett férfiak bíbelődnek ördöglakatokkal, szerelmesek egymás nevét kanyaríttatják mézeskalács szívekre, nyegle kamaszok próbálgatják a kosárfonás ősi mesterségét. Ilyenkor másképpen folyik az idő az elvarázsolt várban: az emberek fülére nem tapad mobiltelefon, és szinte elfeledett használati tárgyak sorakoznak a vásárosok asztalain.

A Mesterségek Ünnepe az, amit a neve hirdet – az emberléptékű tudás ünnepe. A tömeggyártás, a mérgező gyerekjátékok, az ilyen-olyan gazdaságos termékek korában pedig nem csoda, hogy huszonöt éve töretlen népszerűségnek örvend a rendezvény. Igenis vágyunk a szépre, az egyedire, a minőségre – még ha többe is kerül, mint a bevásárlóközpontban kapható árucikk. Mert élni akarunk örökségünkkel.

S hogy ez az örökség nem valami porlepte kincs, egyrészt a Mesterségek Ünnepének egyik hagyományos programja, a generációk találkozása bizonyítja, ahol művészeti és kézműves iskolák fiatal diákjai „titkos” fogásokat tanulnak a Népművészet Mestere cím birtokosaitól. Másrészt az a rengeteg modern használati tárgy (egérpad, telefontartó), illetve divatot követő ruha és ékszer, amelyek ugyan nagyon is a jelen embere számára készültek, mégis hagyományos technikával és gondoskodással. Nem öncélú múltidézésről, múzeumi értékőrzésről van tehát szó, hanem élő valóságról – és ez az igazi varázslat.

Mint minden esztendőben, idén is volt külföldi vendége az ünnepnek, ahogy a mesékhez illik, rögtön három is: Észtország, Lettország, Litvánia. Nekik köszönhetően pedig többek között észt táncház, valamint a magyar népművészettől idegen tárgyak, illetve alapanyagok (például szélcsengő és borostyán) gazdagították a forgatagot. Bár amikor a litván hímes tojáson Kárpátaljáról ismerős minták köszöntek ránk, vagy a szintén vendég bolgár együttes cigány népdalfeldolgozásának refrénjét a lacikonyhás is énekelte, bizony nem is tűntek idegennek a távolról érkezők.


 
„Tedd le a kardodat, a végén megböksz valakit” – hallottam hazafelé menet a metrón egy anyuka intelmét (király)fiához. Egy másik ülésen egy hölgy szatyrából mázas kacsa kandikált ki – egy kerámia sütőtál teteje. Ekkor kiviláglott: bizony otthonainkig ér a varázslat.