A mesterség boldogsága


Tizenhárom esztendősen, 1933-ban szegődött el tanulónak a szomszédos Bóly községben Auth Rezső kékfestőhöz. „A mester százharminc kilós, tekintélyes ember volt, gyermektelen lévén többet törődött velem, így jól elsajátítottam a szakmát.”

Három év után – a tandíj fejében – egy fél évet ingyen kellett dolgoznia, majd Újpestre vette az útját 1937 elején, kitanulta a kelmefestést, a vegytisztítást és a gyapjúfonal festését.

János bácsi megjárta a háborút. Hosszú, drámai részletekkel tarkított történetét szelíd, tárgyszerű derűvel adja elő. Sebesülését, amikor „a kézigránát jócskán összeroncsolta a csontokat”, szerencsének nevezi, mert „egységemet még aznap este bekerítették az oroszok, és halomra pusztították őket”.

A háború végén egy jászberényi lánnyal tért haza Nagynyárádra. 1945. május 26-án esküdtek meg. Hatvannégy éves házasok voltak, amikor három éve meghalt a felesége.
 
„Meglátogattam egykori mesteremet, mert valamiből élni kellett. Egy évig dolgoztam nála, fizetni nemigen akart, akkor elhatároztam, leteszem a mestervizsgát, majd 1947-ben iparengedélyt váltottam.”

Közben családi házukba felvidéki magyarokat telepítettek be. „Ezt a házat, amelyben a műhelyem van, s ahol lakom, még gyerekkoromban vették nekem a szüleim. Ez legalább megmaradt.”

Járta a vásárokat a feleségével. „Annak idején sok kékfestő működött, de nem volt köztük túl jó a viszony, a konkurenciát senki nem viselte. A vásárokon még uralkodott a régi rend: az idős mester kapta a legjobb elárusító helyet, a legfiatalabbnak a vége jutott.”

Elhatározta, jobb minőségű árut készít a többiekénél, „s így felszínre kerülhetek. Más mesterek túl sok indigót használtak, hogy gyorsan sötétedjen az anyag. A festék a levegő segítségével oxidálódik a vászonra. Megfigyeltem, csak néhányszor mártották az anyagot indigóba, keveset levegőztették, ezért az asszonyok bőre estére megkékült a ruhától.”

János bácsi méterenként egy deka festékanyagot használ, s nem négyszer, hanem tizennégyszer mártja az anyagot, amely „közben sok levegőt kap”. Ezáltal színtartóbb, mosásállóbb lett a portékája. Így „cseperedtem föl az öreg mesterek közé én is”.

Jóval később felfigyelt rá a turisztikai hivatal, s amikor divatba jött, műhelylátogatásra küldték hozzá a turistákat. „Helyben el tudtam adni az anyagom nagy részét. Megéltünk… mondhatnám, jól megéltünk… Abban az időben még sokan viseltek kékfestő ruhát.” Ma talán csak négy-öt idős asszony a faluban.

Aztán jöttek a különféle elismerések, díjak a népművészet mesterének, szülőfaluja díszpolgárának választotta.

„A kékfestők kihaltak, néhányan vagyunk már csak az országban.” Amikor 1997-ben nyugdíjba vonult, felvetődött a kérdés, ki folytassa a mesterséget. Unokája – bár belekezdett a szakma elsajátításába – végül mégsem ezt választotta.

Ha nem dolgozik, János bácsi naponta ötször-hatszor akkor is betér a műhelybe, hogy körülnézzen… Ma is készít még új mintákat. Akkor állt át a terítőkre, szalvétákra, függönyökre, amikor a hagyományos viselet, majd a kék munkaruha is kiment a divatból.

Ki gondolná, hogy egy szoknya négy méter anyagot igényel, a hozzá tartozó felsőrész egy méter nyolcvanat, ehhez jár még a kék kötény és a fejkendő. „Kislányoktól a nagymamákig hétköznap ebben jártak a régiek. A szebbekben mutatkoztak a piacon meg a lakodalomban, a viseltesebben dolgoztak.”

János bácsi rendkívül pontosan fogalmaz, amikor végigvezet a mesterség útján. Vegytani ismereteit sokan megirigyelhetnék. Az első műhelyben járunk. A vásznat előbb meg kell tisztítani a textilgyárakban rávitt gyantaszerű anyagtól, „különben nem veszi be a festéket”. Öt-hat kiló olvasztott szódában három vég (kilencven méter) anyag fekszik. Közel egy óra főzés után következik az öblítés és a szárítás.

Második műveletként keményítőben fürdeti a vásznat, majd két henger között áthajtja, „hogy a szál beszívja a keményítőt”. Ezután megint a szárítás következik.

Régen külön mesterségnek számított a mintakészítés. „A mintások vándoroltak, egy hónapot is eltöltöttek egy-egy mesternél, ez idő alatt négyöt mintát készítettek neki. Egy-egy mester hatvan-hetven mintával dolgozott. Nekem sikerült ötszázat összevásárolnom az ország minden részéből.”

Fa alapon apró rézszegek és rézlemezek alakítják ki a különféle formákat. János bácsi tejföl sűrűségű pépet állít össze, belemártja a mintát, s ráviszi a vászonra a fedőanyagot, „megnyomja” – majd megfesti a vásznat. Utána a fedőanyagot kénsavas vízzel leoldja, s kirajzolódik a kék-fehér csoda. János bácsi ezt a hagyományos összeállítást szereti, bár mindenféle szín alkalmazható. Harminc méter anyagot négy óra alatt nyom tele, bámulatos pontossággal, hogy a minták véletlenül se csússzanak el.

Belépünk a következő műhelybe: a megmintázott anyagot itt festi meg. Három méter mély indigós kád előtt állunk. Pontos, kimért mozdulatok, sok évtizedes tapasztalat. A lúg, a festék és a levegő együttes hatása hagyja ott nyomát az anyagon. Félidőben János bácsi megfordítja a vásznat, „mert az alul lévő mindig erősebb színű”. Fél óra a festékben, tizenöt perc a levegőn. S ezt tizennégyszer megismétli. „Innen semmiféle mérgező anyag nem kerül ki, mert mindent közömbösítek.”

Továbbmegyünk a harmadik műhelybe, ahol egy hatalmas gép nyomja a mintákat, harminc métert tizenöt perc alatt. Felirata: C. Hummel, Berlin, 1880 – a gép azóta is működésképes. Jani bácsi magyarázza a berendezés legapróbb fortélyait is. Csak olyan ember talál ebben élvezetet, aki valóban szereti a munkáját.

A falakon elismerések, oklevelek, köztük egy festmény, rajta kékfestőben egy hölgy. Chemnitzből érkezett, hogy megtanulja a szakmát, de belátta, nem nőnek való ez a mesterség.

Az első országos kékfestőfesztivált 1999-ben tartották Nagynyárádon, s azóta minden évben megrendezik. Ezzel is igyekeznek felhívni a figyelmet a déli határ menti falura.

Évente tizennégy-tizenötezer látogató fordul meg a műhelyben, sok közöttük a német, de iskoláscsoportok is érkeznek, „mindig remélem, hátha rákap valaki, de eddig még senki nem jelentkezett tanulónak”.

„Nem elég megtanulni, óriási gyakorlatot igényel, hiszen vegyszerekkel, lúgokkal, savakkal kell dolgozni. Ha valaki már mester, még legalább négy-öt év gyakorlat kell hozzá. Legkényesebb a minta rányomása és a vegyszerek adagolása.”

A keverést a mester a lakásban végzi, ez, ha úgy tetszik, szakmai titok. A vászonra felvitt színt rögzíteni kell, ennek is külön fortélya van, végül a mángorlás következik, ettől lesz fényes és sima az anyag.

Az üzlethelyiségben friss illatok, szebbnél szebb mintázatú anyagok vesznek körül. Odakint, az udvaron két nagy diófa áll. 1947-ben ültette János bácsi, amikor kiváltotta az ipart. Terebélyes lombjuk idén is szép termést ígér.

Fényképezte: Cser István