Az elszakadt szál újjáformálása

– A feltámadás fogalmára nincs teljesen helyes magyar kifejezés. Amikor feltámadásról beszélünk, arra gondolunk, hogy egy halott feléled, s visszatér a földi életbe. Ilyen eseteket ismerünk az Újszövetségből. Jézus földi életében csodálatos módon föltámasztotta a halálból Jairus leányát, a naimi ifjút vagy Lázárt – ami azt jelentette, hogy ők a halálból visszatértek ebbe a földi életbe, de utána újra meg kellett halniuk.
Jézus esetében egészen másról van szó. Ő feltámadásakor nem visszajött, hanem előrement. A halál alagútján átment az új életbe. Csodálatos újdonsága az evangéliumoknak ez az örömhír: ez lesz az ember sorsa is. Amikor Jézus meghalt a kereszten, utolsó szava ez volt: beteljesedett. Beteljesedett a megváltás, beteljesedett az ember sorsa. Jézus Krisztus, aki vállalta velünk a közösséget, szeretetből meghalt értünk, „engedelmes volt (az Atyának) a halálig, mégpedig a kereszthalálig, majd feltámadása után megmutatta megdicsőült testét. Jézus a feltámadása után az isteni lét állapotába került, s amikor megjelent, akkor »látni engedte magát«” (Barsi Balázs).
A feltámadás gondolata valamilyen szinten már az Ószövetségben is felbukkant, például Jób könyvében: „Mert tudom, hogy megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet” (Jób 19,25); vagy a Makkabeusok II. könyvében is olvashatjuk, hogy Júdás Makkabeus „jámborul és helyesen gondolkodott a feltámadásról” (2Makk 12,43). Jézus Krisztus feltámadása radikálisan új tény, az ember élete ezzel éri el a teljességet. Ő feltámadt a halálból, s vele együtt mindazok, akik hisznek benne. A halállal nem bezárul valami, hanem éppenséggel kinyílik.

Sokan Jézus Krisztus történelembe való belépése előtt haltak meg. Ők kimaradnak a megváltás művéből?
– Jézus egyetemes megváltó, műve minden kor minden emberére kiterjed, így ez  időben visszamenőleg is „érvényes”. Ha lelkiismeretük szavának engedelmeskedve éltek, ők is üdvözültek, Jézus Krisztus érdeméből. Gondoljunk csak az ószövetségi szentekre, például Ábrahámra, akit a „hit atyjának” tartunk.

Jézus halálküzdelméről olvashatunk az evangéliumokban. Félt-e a haláltól, hiszen valóságos ember volt, s mindannyiunkat magával ragad a halálfélelem. De hogyan egyeztethető ez össze valóságos isteni természetével?
– Ebben az összefüggésben a valóságos emberre kell koncentrálnunk, aki nagycsütörtökön vérrel verejtékezett az Olajfák hegyén, vagyis mondhatjuk, hogy félt a haláltól. Ugyanakkor teljességgel odaadta magát az Atyának. „Atyám! Ne az én akaratom legyen, hanem a tied!” Emberként nagyon is félt attól, mi fog történni vele, de az Atyával való szeretetkapcsolata ebben a helyzetben, ebben az állapotában sem szűnt meg. Úgy is mondhatjuk, szeretete legyőzte a félelmét. A kereszten is Atyjának szólítja az Istent. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”
Szeretném megjegyezni, hogy az Atya nem azért küldte el fiát, hogy meghaljon, hanem azért, hogy megtanítson minket szeretni. De ha ez a szeretet azzal jár, hogy életét kell adnia értünk, akkor ezt is vállalta. Ezért mondta az utolsó vacsorán: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Jézus barátjának tekint mindenkit. Isten irgalmas szeretettel közelít hozzánk, így szeret minket. Lehet, hogy az emberek közül sokan ellenségei Istennek, lehet, hogy sokan lázadnak ellene, de Isten akkor is hűséges az emberhez, éppen azért, mert önmagához hűséges. Szent Pál mondja: „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” (2Tim 2,11–13)

Jézus érzett-e fájdalmat, kínt a kereszten, vagy boldog volt akkor is?
– Természetes, hogy szenvedett. De a kereszten, az elhagyatottságában is átélte azt, hogy az ember Isten akaratát teljesítve, odaadottságában, még fájdalmak között is boldog lehet. Jézus a kereszten is az Atya akaratát teljesítette, megtanított arra, hogy a szenvedés és a boldogság nem egymást kizáró fogalmak. Szent János evangéliumának teológiája, hogy Jézus megdicsőülése egybeesik a keresztjével: „Ha majd felmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32).
Mi a nagyböjt értelme? Fölnézünk a keresztre, és azt mondjuk: Uram, Jézus, mit tettél értem? Vonz bennünket és felszólít; meghív, hogy válaszoljunk: én is akarok valamit tenni érted, Uram!
Mitől lesz igazán boldog az ember? Nem az anyagi javak megszerzésétől, a kényelemtől, az élvezetektől, hanem attól, ha teljesíti az Atya akaratát, vagyis képes szeretni. Ezért mondhatjuk tehát azt, hogy a szenvedés nem zárja ki a boldogságot.

A mai európai ember tisztán racionális, értelmi eszközökkel igyekszik közel jutni élete nagy kérdéseihez. A föltámadás megértését nem nehezíti-e az, hogy ez egyszeri esemény az időben, az emberi gondolkodás pedig az ismétlődésre, a hasonlóságra épül?
– A feltámadás misztérium. Emberi értelmünkkel nem tudjuk felfogni, ezért nincs is igazán szavunk rá: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogja, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt”(1Kor 2,9). Ismét Barsi Balázs atya gondolatát idézem: a misztérium olyan, mint a reflektor. Ha beletekintünk, nem látunk semmit, elvakít, a fényénél azonban jól el tudunk igazodni.
Jézust feltámadása után többen látták megdicsőült testében. Megdicsőült testén viselte a sebeket, de azok nem fájtak. Amikor megjelent az apostolok között, ételt vett magához, ami azt mutatja, valóságos ember volt, nem valamiféle látszattest. Egyesek fölismerték, mások ellenben nem. Mária Magdolna azt gondolta róla, hogy a kertész, az emmauszi tanítványok egyszerű vándornak látták. Ezzel talán azt is üzeni nekünk Jézus, hogy ismerjük fel őt a kertészben, a vándorban, minden embertársunkban.

Amikor odamentek a sírhoz, nem találták Jézus Krisztus testét, a romlandó, meghalt testet. Milyen test támad föl?
– Jézus föltámadásával az emberi testet, az anyagvilág egy részét megdicsőült anyaggá teremtette újjá. Ezért mondja a Jelenések könyve: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,6). A feltámadásban tehát nem a mostani testünk biológiai, kémiai, fizikai folyamatai indulnak újra, hanem a romlandó test romolhatatlanságban, újjáteremtve, megdicsőülten él – örökké.

Az anyagnak ezt a megnyilvánulási formáját ma még nem ismerjük.
– Igen, ez a megdicsőült anyag. Nem tudjuk, mi történik a halálunk után. Amikor valaki meghal, élete beteljesedik; átkerül az időtlenségbe, az isteni világba, az isteni szeretetközösségbe – s ott bekövetkezik az ő külön ítélete. Szembesül Istennel. Azzal a valakivel, aki irgalmas szeretettel hívogatta egy életen át. S az ember rádöbben, vajon méltó-e arra, hogy belépjen Istenhez vagy sem. Ezért mondja Jézus, hogy az ítélet tulajdonképpen már most, életünkben megszületik. Jézus ugyanis fölállította a mércét: saját magát.

Maradjunk még Jézus Krisztus antropológiájánál, teljes emberléténél.
– Valóban érdekes kérdés: fejlődött-e Jézus tudata? Valóságos Isten maradt-e a második isteni személy, aki emberi testet öltött? Azt mondhatjuk, hogy valóságos emberként keresztülment az emberi fejlődés folyamatán, növekedett emberi tudata, de mégis megmaradt isteni valóságában. Úgy jött el a földre, hogy ott maradt az Atyánál, s úgy ment el innen, hogy itt maradt közöttünk. Ez is misztérium. Szent Pál mondja: „Legyen ez a ti értelmetek hódolata” (Róm 12,1). Elérkezünk egy pontig, amikor azt mondjuk, ezt már nem lehet megérteni emberi ésszel. De ne csodálkozzunk ezen. Hogyan tudná az ember véges értelmével felfogni a végtelen Istent?

Fotó: Cser István

Fotó: Cser István

Az időbeli az időtlent…
– Istent nem felfogni kell, hanem nyitott szívvel befogadni. S ha befogadjuk őt, szívünk-lelkünk tágulni kezd. Teljességében valóban nem lehet felfogni, de ha az ember a jézusi tanítás szerint szeretetben él, akkor megérinti a misztérium. Kant nyomán mondhatjuk: ha fölnézünk az égre, meglátjuk, milyen kicsinyek vagyunk, ha meg szívünkbe tekintünk, rádöbbenhetünk, hogy az a végtelenre tágulhat.

A halál önmagában abszurditás, a legnagyobb botrány, mondják egyesek hangzatosan. Ugyan­akkor a halál oldja fel azt az abszurditást, hogy ami van, utána ne legyen.
– Jézus Krisztus megváltó halála és feltámadása óta a van és az utána nincs semmi értelmezhetetlen. Valamikor nem volt élet, aztán lett, majd a halállal megint a semmibe zuhan – abban a formában, mint addig, valóban nem folytatódik az élet; más formában mégis létezik. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából tudjuk, nem a testi halál jelenti az igazi halált, hanem az, amikor valaki végérvényesen elszakad Istentől. Az jelenti a megsemmisülést, az örök kárhozatot. Jézus azért jött, hogy az elszakadt szálat nemcsak hogy összekösse, hanem újjáformálja, hogy egészen másként tudjunk tekinteni a mennyei Atyára.

Ilyen értelemben a halál – amelytől persze félünk, a hívő ember is – az ember igazi reménye?
– Nem a halál a remény. Gárdonyi írja Kendő vagy mi című novellájában: a halálra úgy tekintünk, mint a megsemmisülésre. A halál angyala megjelenik az író betegágyánál, mire az megszólal: miért ne mehetnénk? Erre az angyal: azért kell, hogy itt, a földön végigéljétek az életeteket, mert ha tudnátok, hogy a halál tulajdonképpen maga az élet, akkor mindenki rohanna, minél előbb véget vetne a földi életnek. Pedig nem ez a cél. A földi élet célja éppen az, hogy megtanuljunk szeretni. Így leszünk alkalmasak arra, hogy egyre inkább befogadjuk az isteni szeretetet, aszerint éljünk, hogy az­után életünk teljességre jusson, átlépve a halál kapuján az életbe.
A halál ellen tiltakozik az ember, de Jézus tanítása, megváltó kegyelme és feltámadása óta a meghalás az élet teljességére jutását jelenti. Hogy el tudjuk-e ezt hinni? Az, aki bűnben él, sokkal boldogtalanabb és távolabb van Istentől, mint az, aki hívőként halt meg, mert Jézus azt mondja róla: „Aki hisz bennem, még ha meghalt is, él” (Jn 11,25). Ez hitünk lényege, a feltámadás hitünk alapja. Ha nem hisszük ezt, nem vagyunk keresztények, nem vagyunk krisztusiak. Szent Pál mondja: „Ha nincs föltámadás, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek… Ha csak ebben az életben remélünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél” (1Kor 15,14.19). Ha csak azért vagyok hívő, hogy sikerüljenek e világi dolgaim, az nem ér semmit. Úgy kell élnünk a földön, úgy kell intéznünk a dolgainkat, úgy kell szeretnünk, úgy kell a kapcsolatainkat ápolnunk, hogy közben a feltámadásról teszünk tanúságot. Így tudjuk túlélni például szeretteink elvesztését is. Nekünk van reményünk! Éppen az az értelme a továbbélésnek, hogy tanúságot tegyünk hitünkről: a szeretet kötelékei átnyúlnak a halálon.

És a halálunk után találkozunk szeretteinkkel?
– Az említett Gárdonyi-novellában az író megkérdezi az angyalt: Mehetünk? Mire az így válaszol: most még nem viszlek, de majd ha érted jövök, itt lesznek velem azok a szeretteid is, akik már korábban meghaltak. Én is így képzelem el: amikor majd átlépünk a kapun, ott lesznek szeretteink, és akkor majd megismerhetjük elődeinket, őseinket, találkozhatunk a nagy szentekkel… Jó lesz! A földi szeretet is tejessé válik, s így teljesedik be az ember élete.