Értelmes válaszok után kutatva – Interjú Görföl Tibor teológussal
Fotó: Kissimon István

 

Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar az utolsó olyan nagy gondolkodók, akiknek meglátásai több területre is hatással voltak. Velük véget ért a nagy teológusok korszaka?
– A kereszténység történetében rendkívül ritkán találunk teológiai szempontból sűrű, termékeny és gazdag időszakot. Az elmúlt húsz évszázad során három olyan korszak volt, amikor száz-százötven éven keresztül hallatlanul intenzív teológiai gondolkodás folyt. Az egyik a III‒IV., a másik a XII‒XIII. század idejére tehető. A legutóbbi nagy periódus a XIX‒XX. század volt. Ezekben az időszakokban újszerű és meglepő gondolatok, személyek, iskolák és művek bukkantak fel, s a megjelenésüket sok évszázados feldolgozási munka követte. Napjainkban is egy ilyen értelmezési korszakot élünk. Az ezredforduló után valóban nem találunk olyan nagy teológust, aki Henri de Lubachoz, Yves Congarhoz, Rahnerhez vagy Balthasarhoz lenne mérhető. Ettől azonban nem kell megijednünk, hiszen az ő életművük feldolgozása hosszabb folyamat. A közelmúlt nagyjai által felvetett kérdéseken ugyanis korántsem vagyunk túl. Sőt, meggyőződésem szerint még meg sem értettük őket igazán. Ha megértettük volna a felvetéseiket, nem így nézne ki a kereszténységünk.

Mely teológiai ágban érezhető fejlődés?
– Valamennyi terület változik. A nagy gondolkodók annyi új szempontot vetettek fel, hogy ezzel a teológia egészét átalakították. Ugyanakkor problémássá vált, hogy felosztható-e a teológia dogmatikára, morális teológiára vagy biblikumra úgy, ahogyan azt az oktatásban tesszük. A bibliai kutatás is átalakuláson megy keresztül. Az elmúlt harminc évben (a történeti Jézus iránti érdeklődés harmadik nagy hullámában) született felismerések hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy lássuk, Jézus mennyire beleágyazódott a saját korába. Miközben ezzel szembesülünk, az is egyre nyilvánvalóbb, hogy mennyire kiemelkedik a korából. Ugyanígy a teológiának is alapszabálya, hogy ha elveszíti az érintkezést a saját korával, akkor élettelen, ha pedig nem különül el tőle, akkor érdektelen lesz.
Ma a teológia jobban szeretne kapcsolódni a saját korához. Ezzel végső soron egy nemes hagyományt követ, hiszen a korai keresztény gondolkodók jóval élesebben és határozottabban foglaltak állást a kor társadalmi és politikai jelenségeiről, mint félénkebbnek és kompromisszumkészebbnek mutatkozó mai utódaik.

Hogyan viszonyul a teológia a többi tudományhoz?
– A teológiának vannak bizonyos nagy kérdései. Ilyen a teremtés, a vég, Jézus Krisztus, Isten, az ember valósága és az egyház. A második világháború után a teológusok kiléptek ebből a jól körülhatárolt tartományból. Olyan gondolkodásformákkal kezdtek párbeszédet folytatni, amelyekkel korábban senkinek sem jutott eszébe szóba állni. Karl Rahner úgy fogalmazott, hogy a második világháború után véget ért a teológia monogám időszaka. Azt megelőzően ugyanis a teológia kizárólag a filozófiával működött együtt, azt követően viszont új társakat keresett, hogy megőrizze életképességét. A teológusok más tudományok – a szociológia, a történettudomány vagy a pszichológia – felé fordultak azért, hogy újrafogalmazzák a keresztény üzenetet.
Ugyanakkor minél kiterjedtebb a teológia tájékozódási horizontja, annál nagyobb a veszély, hogy elveszíti a támpontjait. Akkor tud igazán eredményes lenni, ha a kitekintés közben megmarad a középpontban. A hetvenes-nyolcvanas években sokan lelkesen indultak el más területek felé, ám onnan már nem találtak vissza, megrekedtek valahol a társadalomtudományok és a teológia között. Kelet- és Közép-Európában gyakran a pszichológia jelenti a legnagyobb vonzerőt a teológusok számára. Ez az oka, hogy a sok Krisztus-kép közül ma nem a szegény Jézus, a megdicsőült Jézus vagy a történelem előtt létező örök Logosz, hanem a gyógyító Jézus kerül előtérbe. Remélem, ennek a korszaknak hamarosan vége szakad.

Nem túl akadémikus a teológia mint tudomány?
– Sajnos napjainkra a teológia elveszítette korábbi jelentőségét. A tudományos életben már nagyon kevesen figyelnek arra, amit a teológusok mondanak, mert haszontalannak tartják azt. A teológia valamiképpen Isten sorsában osztozik, mert ma – az élet hétköznapi logikája szerint – Isten is hasznavehetetlennek látszik. Előbb-utóbb azonban mindenki ráébredhet arra, hogy amit sokáig jelentéktelennek tartott, valójában az a legfontosabb. Ahogyan egyesek életében Isten a perifériáról a legfontosabb helyre kerülhet, úgy ismerhetik fel a teológia lenyűgöző nagyszerűségét a tudomány emberei is.

Vajon következtetései, meglátásai eljutnak-e a hétköznapi hívekhez, lelkipásztorokhoz?
– Egy lelkipásztor termékeny tevékenységének egyik záloga, hogy olyan szellemi szenvedélyt tudjon kibontakoztatni, amely egységet alkot azzal, ahogyan imádkozik. A másik fontos tényező, hogy érdekelje az emberek nyomorult helyzete. Ehhez az is hozzátartozik, hogy mutasson érdeklődést kora teológiai problémái iránt. Napjainkban az embereket új típusú kérdések foglalkoztatják, márpedig ezekre értelmes válaszoknak kell születniük, ellenkező esetben elveszítjük a híveket. Ma már nem lehet az embereket kielégíteni a hagyományos jámbor megjegyzésekkel. Ugyanakkor a lelkipásztorok összességében még mindig nagyobb arányban foglalkoznak teológiával, mint a laikusok, pedig ma már nekik is minden lehetőségük megvan a tájékozódásra.

Ön szerint a teológia nyelve mennyire alkalmas a „titok” feltárására? Mintha a művészet közelebb tudná hozni a mai emberhez a misztériumot…
– A teológia és a hétköznapi keresztény élet viszonya semmivel sem rosszabb, mint ahogy, mondjuk, az irodalomtudomány kapcsolódik egy átlagos versolvasó igényeihez. Másrészt a XIX‒XX. századi teológiai átalakulásban az az üdítő, hogy a nagy teológusok egyúttal nagy imádkozók is voltak. Ez nem mondható el minden korról. Rahner, Lubac vagy Baltha­sar nem csak absztrakt módon fejezték ki az elgondolásaikat. Mindegyiküknek vannak olyan műveik, amelyeket bárki be tud fogadni. A teológusok és a hívek hitbeli tapasztalata azonos.
A művészet nem fogalmakkal, hanem képekkel, anyag- és térszerű kifejezőeszközökkel dolgozik. Ma az absztrakció háttérbe szorult, s előtérbe kerültek a képek és az elbeszélések. Megfigyelhető, hogy a fogalmi gondolkodásba belefáradt elme a művészetnél keres felüdülést. Ám ha egy műalkotás segítségével igyekszünk tájékozódni Istenről, végső soron akkor is fogalmakhoz jutunk, mert a művek magyarázata során nem tehetünk mást. Nem szokás pusztán némán szemlélni és hallgatva bemutatni a műalkotásokat.

A húsvét szerteágazó jelentéséhez hogyan közelít a teológia?
– Napjainkban a latin teológia vélt vagy valós keresztközpontúságától egyre többen fordultak a keleti gondolkodás felé. Ez utóbbi jellemzője, hogy Jézusnak a megtestesüléstől a feltámadásig tartó egész életéhez kapcsolja a megváltást. Nyugaton sok problémát okozott, hogy a teológia nem igazán tudott mit kezdeni a feltámadás eseményével, és magával a feltámadott Jézussal sem. A megváltás központi eleme a szenvedés és a kereszt lett, a feltámadás pedig ezt igazolta, mint­egy utólag. A hagyományos teológia nagyon keveset mondott Jézus megdicsőült emberségéről, arról, hogy ennek milyen jelentősége van az ember üdvössége és Istenhez fűződő viszonya szempontjából. Ide vezethető vissza az is, hogy Nyugaton a szentségimádás és az Eucharisztia őrzése annyira hangsúlyossá vált. Mivel Jézus feltámadott életének nem tulajdonítottak jelentőséget, ezért ittléte a szentségi jelenlétre korlátozódott.

Ma változóban van ez a helyzet?
– Igen, napjainkban például Jézus feltámadását megpróbálják összefüggésbe hozni az anyagi világ végső sorsával. A feltámadással ugyan­is az anyagi világ bekerül Isten életébe, méghozzá egy, Isten eredeti tervének megfelelő emberben átszellemült formán keresztül. Az anyag szellem felé való mozgása véget ér az embernél. Ennek bizonyítéka, hogy Isten emberként lépett be az anyagba. Az a meggyőződésünk, hogy a történelem végén az egész anyagi világ megdicsőül. Ebből a szempontból nagyon fontos lenne lépést tartani a kozmológia és az elméleti fizika eredményeivel.
Van, aki szerint Jézussal a kereszten valami olyan történt, amit az egész emberiség nevében és képviseletében élt át, de egészen kitüntetett módon. Egyesek szerint Jézus mindenki másnál radikálisabban élte meg az Istentől való elhagyatottságot, azért, hogy mindenki másnak lehetőséget adjon az Istentől való elszakadás következményének, vagyis a pokolnak az elkerülésére. Valami olyan történt a kereszten, ami addig nem volt jelen. A kereszthalál folytán valami új jelent meg a történelemben. Ez a helyettesítés, a képviselet teológiája.
Mások szerint nem történt ilyen radikális esemény a kereszten, hanem valami kinyilvánult, és ez bír megváltó erővel. Karl Rahner úgy vélte, Jézus végsőkig tartó engedelmességében válik nyilvánvalóvá az, hogy Isten valóban az ember üdvössége akar lenni. Jézus maradéktalan önátadását ismeri és fogadja el Isten a feltámadással. Ebben az értelemben Jézus halála és feltámadása ugyanaz az esemény. Aki a keresztre és a feltámadott Jézusra néz, tulajdonképpen ugyanazt látja. Ahogyan Isten elfogadja Jézus önátadását, úgy fogadja el az ember önátadását is, s így Jézus feltámadása mások számára is a feltámadás ígérete lesz.