Idén korán érkezett a tavasz, ezért már 3-án körbejártam a Népligetet, de hiába sípoltam a korábbi évekből jól ismert fülemülés helyeken, válasz sem akkor, sem a következő napokon nem érkezett. Pedig évente hat-hét pár költ a ligetben. Aztán 10-én reggel megtört a jég. Szokott körutam felénél jártam, amikor az egyik, erősen zöldellő bokorcsoportban már az első hívogató sípszóra megszólalt, csattogni kezdett egy fülemüle. Hangosan, gyönyörűen dalolt, elbűvölve hallgattam. A bokrok sűrűjében felém közeledett, a csalóka sípszó mögött leendő párját sejtette. A fülemülék körülbelül június végéig énekelnek, az utolsó hetekben többnyire már csak a hajnali órákban. Ezután minden évben kereken kilenc hónapot kell várnom, míg áprilisban újra csattogni kezdenek. Ez a madár talán az előző éjszaka érkezett, fáradt és éhes lehetett, mert néhány perc múlva elhallgatott, és hiába hívogattam, többé nem szólalt meg.
Továbbmentem, végigjártam az ismert fülemülés helyeket, hívogattam, de válasz nem érkezett. Énekeltek a barátkák és az erdei pintyek, kacagó hangján kiáltozott a zöld küllő, a csókák pedig már fészkeiket építették. Kis kolónia él belőlük a Népligetben, főleg a hatalmas platánfák körül látom őket és hallom jellegzetes „csjek” hangjaikat. Most páronként sétáltak a fűben, és fészeknek való anyagot gyűjtöttek. Egyikük kis száraz ágacskát emelgetett. Forgatta a csőrében, néhányszor letette, méregette, alkalmas-e a fészek alapozásához. Végül döntött, újra a csőrébe vette, és repült vele egy tágas odú felé. Egy másik madár papírdarabkát kergetett. A szél továbbpörgette, de a madár utánaszaladt, és csőrébe kapta. Néztem őket egy ideig, aztán, nem tudva ellenállni a csábításnak, visszamentem a fülemüléhez. Ezúttal a harmadik hívó hangra kezdett csattogni, és elmosódó alakját néhány másodpercre láttam is a sűrű ágak között. A langyosan meleg időben mindenfelé mozogtak a pókok és a rovarok, jóllakhatott, mert hosszan énekelt, és ha néhány másodperces szünetet tartott, csaknem mindig a szép, nyújtott „hühü- hü-hü…” strófával kezdte újra. Aztán hirtelen elhallgatott. Ott álltam még egy ideig, de nem sípoltam többet. Úgy éreztem, megkaptam mindent, amiről napok óta álmodoztam. Elindultam a metró felé, de fülemben magammal vittem az imént hallott csodálatos dallamokat. Azóta a ligetben és másutt is hallottam fülemüléket. Valamennyien gyönyörűen csattogtak, de számomra mégis ennek az elsőnek az éneke maradt a legszebb, a legkedvesebb.
Fotó: Bécsy László
