Az egyház bekopog

Várnai Péter plébános a 2004-es párizsi városmisszió során találkozott egy érdekes ötlettel: a diadalív mögött található plébánia munkatársai becsöngettek a környékbeliekhez, hogy ilyen módon lépjenek kapcsolatba velük. A francia fővárosban a közeledésnek ez a formája nem váltott ki visszatetszést az emberekből, mivel a szektások ott nem alkalmazzák ezt az eljárást, és arrafelé házalni sem divat. Magyarországon azonban az említett két okból fakadó ellenérzéssel számolni kell, ezért más stratégiát érdemes választani. Nálunk először a plébánosok keresik meg a családokat, levélben. A Lehel téri közösség esetében a folytatás azután úgy alakul, hogy tíz nappal később a világi munkatársak telefonon felhívják a címzetteket, és megkérdezik tőlük, hogy megkapták-e a levelet, s van-e valami akadálya annak, hogy személyesen is felkeressék őket.

A Szent Margit-plébánia munkatársai elsősorban két réteget céloznak meg, hangsúlyozza Várnai Péter: egyrészt azokat a családokat, amelyeknek tagjai közül az elmúlt három- öt évben elsőáldozó került ki, másrészt azokat, amelyekben keresztelés volt az elmúlt időszakban. Háromféle kimenete lehetséges a kapcsolatfelvételnek, mondja a plébános. Vannak olyan címek, amelyekről visszajön a levél: vagy elköltöztek a címzettek, vagy olyan mozaikcsaládról van szó, ahol teljesen más az apa és az anya neve, mint a gyermeké. A második eshetőség, hogy a család nem él a felkínált lehetőséggel – emögött sokszor az az ok húzódik meg, hogy a családtagok nem kíváncsiak az egyházra, vagy úgy gondolják, ha majd a gyerek felnő, eldönti maga, hogy kapcsolatba kíván-e kerülni a vallással. Egyesek attól is félnek, hogy az egyház pénzt akar tőlük. Ezért is emeli ki levelében a plébános, hogy erről szó sincs. A kiinduló cél az, hogy a családok fogadják a plébánia munkatársait. Ez az esetek mintegy tizenöt százalékában valósul meg.


Egy-egy ilyen látogatás körülbelül fél órát vesz igénybe. Megbízható, hitükben kipróbált világi munkatársak keresik fel a családokat. Nem kis kihívást jelent számukra ismeretlen emberekhez menni látogatóba, ezért kettesével járnak (például férj és feleség vagy barátnők). A köztük lévő szoros kapcsolat is megkönnyíti, hogy ki tudják mondani azt a néhány indító mondatot, amely ahhoz kell, hogy az emberek a bizalmukba fogadják őket. A családtagok hétköznapokon rendszerint csak este hat óra után érnek rá. Mivel egy-egy látogatás felkészülést és szervezést igényel, ezért általában három-négy hetenként kerül sor az újabb alkalmakra. Ahhoz, hogy ezeket a családokat be lehessen vonni az egyházközség életébe, mély személyes kapcsolatokra van szükség, és nagyon jól kiépített, élő plébániai közösségre – mutat rá a nehézségekre Várnai atya, aki szerint az a bizonyos első félóra leginkább csak egy pozitív benyomásra elegendő. Az egyházzal szemben sokszor szkeptikus családok az első látogatás alkalmával választ kaphatnak néhány kérdésükre, illetve megtapasztalhatják, hogy az egyház várja, közösségbe hívja őket. Az már rajtuk múlik, hogy élnek-e a lehetőséggel.

A módszert egyébként eredetileg a római egyházmegyében vezették be, de rokonságot mutat Mindszenty József bíboros Nagyboldogasszony-évi lelkipásztori programjával is. Várnai Péter szerint a kezdeményezés csak akkor vezethet sikerre, ha a plébániákon vannak olyan családközösségek, illetve családos programok, amelyekhez a megszólítottak csatlakozni tudnak. A Lehel téri plébánián fiatalabb és idősebb házasközösségek is működnek, emellett férfikör és női kör is szerveződött. A 2012-es családévben a plébánia nagyszabású családfesztivált szervezett a RaM Colosseumban, amelynek ötvenféle programján ezerötszázan vettek részt. Jóllehet aktív templomba járókkal nem nőtt ennek hatására a közösség, mégis nagyon fontos társadalmi üzenetet tudtak átadni sokaknak. A családlátogatásoknak is ez lehet az elsődleges eredménye.