Angliában jártam a nyáron. Londont szerettük volna látni, Shakespeare nyomát kutatni. A Westminster apátság ezeréves múlttal szembesített. Sóvárogva gondolhattam, Vas István nagyszerű versét is felidézve, a mi ezer évünkre, a mi feldúlt, megsemmisült királysírjainkra.
Elsős gimnazista voltam 1956 őszén. Régi értelmiségi családban növekedtem, s szegények voltunk, mint az egész ország. Mégis szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen sem nagyszüleimet, sem minket nem telepítettek ki, apámat sem tartóztatták le, s csupán egyetlen évig volt munkanélküli.
Hetvenéves lehetne Rózsa Endre, ha élne, tehát még csupán az időskor kezdetén állna ma is, ha 1983 őszén meg nem támadja a gyalázatos betegség, amely aztán 1995 tavaszán végzett vele. A költői pályát nemcsak igényesen, hanem sikeresen is kezdte, s bár első kötete csupán huszonkilenc éves korában, 1970-ben jelent meg, ez abban az időben nem számított rendkívüli késedelemnek.
Néhány héttel nyolcvanharmadik születésnapja után elhunyt Csokits János, aki életútjából fél évszázadot nyugati emigrációban töltött. Ez sok következménnyel jár és sok mindent megmagyaráz, így azt is, hogy irodalmi munkássága miért nem nevezhető közismertnek. Mintha korunk Mikes Kelemenje lett volna, azzal a lényeges különbséggel, hogy ő 1999-ben hazatérhetett szülőhazájába.
