1956, te csillag

Nagyapám a doktori címével dolgozhatott a Farkasréti temető friss levegőjében útkaparó segédmunkásként. Édesanyám a latin–német szakos diplomája mellé az orosz szakot is elvégezte, s így nélkülözhetetlenné vált. Én pedig már elhatározottan irodalmár szerettem volna lenni, s eljutottam a kortárs irodalom, egyelőre inkább a költészet olvasásáig. Édesanyám vásárolta az Irodalmi Újságot, a Csillagot, az Új Hangot, s én még az Írószövetségről is tudtam. 1956 könyvhetén már a kortárs írók egy-két kötetét vásároltam meg.

Így érkeztem el október 23-hoz. Egy negyedikes mondta, hogy délután tüntetés lesz. Rohantam haza, s mivel a Műegyetem közvetlen közelében laktunk, lelkesen csatlakoztam a Gellért tér mellől induló tömeghez. Végig velük voltam, a Bem-szobornál hallottam Veres Pétert, láttam az első kivágott címeres zászlókat, a laktanya ablakaiból lelkesen integető katonákat, skandáltam a jelszavakat. Mentem a hatalmasra nőtt tömeggel a Margit hídon át a Parlamenthez. Várakoztunk, lelkesedtünk. Amikor Nagy Imre beszéde után a tömeg oszlani kezdett, gyalogosan hazatértem. Nagy volt ugyan a kísértés, hogy menjek én is a rádióhoz, de úgy gondoltam, odahaza már aggódnak a szüleim. Mire hazaértem, már hallani lehetett a géppuskasorozatokat.

Forradalmárnak éreztem magam, de szüleim vigyáztak rám és öcsémre, így nem keveredtem a harcokba, csak a háborús nyomokat láttam, a csatatérré vált Móricz Zsigmond körteret. November 4-e után szüleim gondolkoztak az emigráláson, de három gyerekkel elvetették ezt a lehetőséget. Rokonaink távoztak ugyan, s én magam is terveztem a nagy kalandot, de szerencsére csak addig jutottam el, hogy megvásároltam Petőfi Sándor összes költeményeinek kötetét, mert úgy gondoltam, hogy nélküle nem lehet elhagyni a hazámat.

A tanítás csak januárban folytatódott. Természetesen az egész budai fiúosztály forradalmárnak érezte magát. A pad alatt talán mindenki elolvasta a géppuska kezeléséről szóló füzetet. Készültünk a MÚK-ra, arra, hogy márciusban újra kezdjük. Énektanárunk, Domokos Pál Péter Kodály Zoltán Zrínyi szózata című művét tanította nekünk, kiemelve azt, hogy „Ne bántsd a magyart!”, s következetesen a muszkákat emlegette, archaizálva a jelent.

A totális megszállás és a kemény diktatúra lehetetlenné tette az ellenállást. Még az 1956-os újságokat, röpiratokat is célszerű volt megsemmisíteni, a lehetséges házkutatásokra gondolva. Én azért olvashattam tovább 1956 irodalmát, Illyés Gyulát, Déry Tibort és Tamási Lajos 1957 elején még kiadott verseskötetét, no meg az Irodalmi Újság forradalmi számát. A tanév végén megtartott iskolai szavalóversenyen Illyés Gyula Hunyadi keze című versével szerepeltem, a tanár jó megérzéssel egy idő után félbeszakított.

Teltek-múltak az évek, az évtizedek. Irodalomtörténész lettem, a bölcsészkar tanára, s mindvégig arra törekedtem, hogy azokkal az írókkal foglalkozzam, akik a nemzeti sorskérdéseket nyomatékosan kifejezték. 2007 szeptemberében abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Magyar Írószövetség elnökévé választottak. Néhány nap múlva a Rákóczi Szövetség felkért, hogy október 22-én este a Műegyetem mellől induló fáklyás felvonulást befejező ünnepségen, a Bem-szobornál én mondjak beszédet. Ott, ahol egykor kamaszként hallgattam Veres Pétert, ahol elkezdődött a forradalom. Másnap délelőtt pedig az Írószövetség épületén lévő emléktábla előtt idézhettem fel a forradalmat. Életem meghatározó történelmi élménye így nyerhette el még teljesebb körű jelentését. Az élmény jelképpé, a jelkép ismét élménnyé vált.