Rózsa Endre emlékezete

Addigra már felhívta rá s költőtársaira a figyelmet a Kilenceknek elnevezett csapat antológiája, az Elérhetetlen föld, amely elsőként jelentette be a lassan konszolidálódó Kádár-korban az irodalom önállóság iránti igényét, s hangsúlyosan kifejezte, hogy a fiatal nemzedék folytatja a magyar irodalom legnemesebb hagyományait, azaz nemzeti és kritikus szemléletű. Már az antológiában feltűnést keltett a nemzedéki életérzést tudatosító vers, Az elsüllyedt csatatér, amely a kor forradalmi romantikájával szembeszállva kijelentette, hogy se forradalom, se normális cselekvési tér nincs a társadalomban. Egy néhány évvel későbbi Rózsa Endre-vers szerint a „létező szocializmus” világában a történelemszünet korszakában kell élnünk. Ezek a költői képek nem csupán a fiatalok életének erős korlátozottságát fejezték ki: a későbbi történések voltaképpen az egész társadalomra kitágították érvényességüket. Maga a szocializmus kora vált történelemszünetté, a korszak lezárultával a kezdetekhez kellett – kellett volna – a lehetséges mértékben visszatérni.

Rózsa Endre tudatos költő volt, igazi poeta doctus, aki igen alaposan ismerte a mesterség minden elsajátítható titkát, ugyanakkor a világ költői birtokbavétele számára egyenlő mértékben volt képi és nyelvi, valamint gondolati feladat. Az ilyen alkotókat intellektuális költőknek szoktuk nevezni, s ez persze nem a minőségre utaló, hanem szemléleti, módszertani megnevezés. Az elvontság, a gondolatiság, a pontosság, az érzelmesség és a képszerűség egyéni szintézisét valósította meg, s ezt köteteinek címei is tanúsíthatják: Kavicsszüret; Senki ideje; Kietlen ünnep; Az anyag emlékezete; Szomjúság örökmécsei; Árnyékszobrok; Az ámokfutó álmai.

 

 A költő legfontosabb cselekedete a verse, ám valamiként mindegyikbe beszivárog az egész ember: kenyérkereső munkájával, közéleti tevékenységével, családi életével, baráti és más közösségeivel. Rózsa Endre tevékeny ember volt: dolgozott újságíróként, tisztviselőként, könyvkiadóban szerkesztőként. A hetvenes években második elnöke volt a Fiatal Írók József Attila Körének. Nagy László útmutatását követve ő is testvéri kapcsolatba került a bolgár irodalommal, de más nyelvek költőit is fordította. Azt vallotta, hogy a férfi élethivatása: alkotni, szeretni és utódokat nevelni. Számára magyar volta kitüntetés és kötelesség volt. Tudta, hogy meg kell felelnie a sok évszázados nemzeti hagyománynak. Költészete olyan években vált éretté, amikor igen radikális szemléleti és formai-nyelvi újdonságok jelentkeztek. Ő azzal hárította el a korszerűtlenség vádját, hogy formailag következetesen „konzervatív” maradt ezen a szomorú ezredvégen is. Bár szeretett játszani, vallotta, hogy az nem elég, s hogy egy széthullni készülő világban többszörös értékké válhat a fegyelem: a gondolatban, a nyelvben, a képekben egyaránt. Verseit olvasva beláthatjuk azt is, hogy a pontosság, a zeneiség ellenpontként a létezés harmóniáját villantja fel. Betegen, pokoli bugyrokat megjárva is ragaszkodott ehhez, a semmivel farkasszemet nézve is a lét értelmét, a halhatatlanságot kereste.