Tóth Sándor

Já­nos a Ti­tok elő­hír­nö­ke, az egyet­len, akit Ke­resz­te­lő­nek ne­vez­tek a kor­tár­sai. Izaiás pró­fé­ta ír­ta ró­la. „Nézd, el­kül­döm kö­ve­te­met, hogy elő­ké­szít­se uta­dat…”
Andocson, a „Já­no­sok ol­tá­rá­nál” az ol­tár­ké­pen Nepomuki Já­nos, evan­gé­lis­ta Já­nos és a Ke­resz­te­lő ba­rok­ko­san áb­rá­zolt alak­já­hoz az utób­bi szü­lei, Er­zsé­bet és Za­ka­ri­ás szo­bor­em­lé­ke tár­sul. A Ke­resz­te­lő szőr­ru­hás, akit ko­ráb­ban Il­lés­nek „néz­tek”, hi­szen bőr­övet vi­selt. Az utol­só idő­ben vis­­sza­tér, hogy a Mes­si­ás hír­nö­ke­ként föl­ké­szít­se né­pét az üd­vös­ség­re. A ré­gi pró­fé­ta­ság szel­le­mé­nek meg­fe­le­lő „új Il­lés tá­madt” sze­mé­lyé­ben.

Vértanú Pongrác emlékének

Tájakon vándorló gyakran találkozik olyan keresztény emlékekkel, amelyek igazolásai az európai szellemiség fénykorának. Minden látható, tapintható megszentelt tárgy természetfölötti kincstár is: elgondolkodtat egy-egy felirat, valamely figyelmet fölkeltő vers, prózarészlet. Bölcsen jegyezte meg egy ifjú spanyol zarándok: „Szebb a durván kovácsolt vasfeszület, mint a festett gipszszobor, amely olyan, mintha marcipánból lenne.” Ez esztétikai minősítésnek tűnik, de valójában a benső élet meggyőző „dokumentuma”. A tartásé, mely sohasem édeskés, szenvelgő.

Éppen a szenvedés „tárgykörében” találkozni több, századokat megélt relikviával. Templomok mélyén, falaiban, egyszerű településeken sem hiányzik az efféle hitvallás, ahogyan mártíraktákból, legendákból sem a meggyőző mondat: minden hittel vállalt gyötretés magvetése jövő századok keresztény mezőinek.

Siena másik szentje

Szent Katalin és Bernardin nem voltak testvérek. Utóbbi akkor született, amikor Katalin meghalt. Közös erény tette rokonná őket: a bölcsesség. Isten hallgatásának megértése. Kierkegaard, a bölcselő írja: „Ne engedd, hogy valaha is elfelejtsük: Te akkor is beszélsz, amikor hallgatsz; add, hogy bízni tudjunk abban – várva jöttödet –, hogy Te szeretetből hallgatsz, miként szeretetből beszélsz. Így akár hallgatsz, akár beszélsz, mindig ugyanaz az Atya vagy, ugyanaz az atyai szív: szeretsz bennünket hangoddal és nevelsz bennünket hallgatásoddal.” Benső kaland ezt átélni, ahogyan Bernardino is átélte, a „beszédes”. (Így ismerték Itália-szerte: Bernardino.)

Szava tisztán hangzott, mint harangok esti zsoltára. Az ékes beszéd művésze volt, ezzel vonta magára a pápa és az áskálódók haragját, mert tudták, nem fölösleges egyetlen megnyilvánulása sem, hanem az igazság csöndje.