Tóth Sándor

Prokop Péter emlék-vonzásában

A tíz éve elhunyt Prokop Péter pap festőművész emlékkiállítása június 3-án zárult. Helyszínén, a Szent István-bazilika lovagtermében Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek tartott előadást A szépség isteni tulajdonságai címmel, a keresztény esztétikum tükrébe villantva mű és művész összetartozását az alkotás folyamatában. A záróünnepségen az Aracs című délvidéki magyar folyóirat Prokop Péter-emlékszámát is bemutatták.

A Prokopp Mária művészettörténész rendezte „látvány” a szakembert dicsérte. A „névrokon” az életműből válogatva időrendben követte az alkotó éveket, kezdettől a végpontig. A Prokop Péterről szóló monográfia is az ő munkája.

Egerben találkoztam először Rónay Györggyel, több mint ötven esztendeje. A nagy múltú papnevelde falai közt többedmagammal hallgattuk A Szent Anna templom tornyai című többrészes versét. Ő maga mondta el összetéveszthetetlen, kissé fátyolos hangján. Aztán hosszan beszélgettünk, s akkor még nem sejtettem, hogy tizenkét év múlva már a Vigilia szerkesztőségében mint főszerkesztő fog velem kezet. Irodalomtörténész fia, László ajánlotta neki, bízza rám a folyóirat zenei rovatát. Publikációk, találkozások havonta, hetente, beszélgetések órái többet hoztak nekem, mint az egyetemi évek. Mindenről tudott, ami az irodalomban, a keresztény vágyakban él, ha korszerűen kell választ adni. Teológia és költészet testvérként jelentkezett gondolkodásában, tudásában, művészetében. Erről főleg akkor győződhettem meg, amikor Szentek, írók, irányok és a Zakeus a fügefán című köteteit elolvastam. (És azóta már hányszor!) Regényei s A szeretet bilincsei című felejt hetetlen no- vellás kötete a próza mestereként, esszékönyvei (például a Petőfi és Ady között, a Balassitól Adyig) az irodalomtudóst igazolják, és még nem szóltam versesköteteiről, műfordításairól, drámai kis remekeiről, a Júdás könyvéről, amelyhez drámatörténeti fejezetet írt a misztériumjátékokról. (Ma is csak sajnálni tudom, hogy ezt a passiójátékot mindeddig nem mutatták be.)

Az ír irodalom egyik legismertebb költője távozott. Hetvennégy évig élt. Kilencgyermekes katolikus családban született. 1993-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, 2006-ban pedig a keresztény eszmeiségű költőről, Thomas Stearns Eliotról elnevezett díjat. A megbékélés embereként ismerték, természetszemléletével, a végső dolgok, a túlvilág folytonosan elevenen tartott témáival, nyitottságával sok olvasót vonzott.

Magyar művészsors volt az övé is, Boroksa András festő és szobrászé. Huszonöt esztendeje múlt, hogy eltávozott. A rákospalotai temetőben nyugszik. Azóta már az özvegye is.

Rákosiék – mert édesapjának szerény külvárosi fodrászüzlete volt – „kulákfinak” minősítették, kizárták az egyetemről és a Képzőművészeti Főiskoláról. Nem roppant meg, melósként tartotta fenn magát – mint mondogatta, kövek társaságában –, és beleszeretett a „lelkükbe”: észrevette a formákon túli formákat, csönd-belsejükben az artisztikus üzeneteket. Vésőjével – nemegyszer csupán néhány kalapácsütéssel – kibontotta őket: erős arcok, jelképes formák jelentek meg a mész-, az andezit- meg a balatonalmádi vörös köveken. Mindig talált beszédes geológiai maradványt. Sámsonja, a Hirosima emlékezete, Krisztus-fői, apostolalakjai zuglói kertjében voltak láthatók, nem egy szobra magántulajdonba került.

Közel a távol, a
mélység magasság. Nincs
titok rejtve. Fény derül
minden percre, órára,
mikor a Bárány
trónjára ül