Török Csaba

Az Evangéium öröme

Az Evangelii gaudium megtérésre, missziós átalakulásra hívja az egész egyházat, amely „nem hagyhatja úgy a dolgokat, ahogy vannak” (EG 25). Ezek szerint az evangelizáció, a misszió ügye nehezedik az egyházra? Igen, s a legfőbb probléma, hogy nem érezzük sajátunknak azt a szolgálatot, amely pedig identitásunk tengelye. Úgy gondoljuk, hogy az egyház mint intézmény elintézi majd az evangélium hirdetését (vö. EG 111) – hát nem ezért vannak a papok, a szerzetesek, az iskolák, a szervezetek? Ez a felfogás a kereszténység egyik legsúlyosabb „ősbűne”, s aki így gondolkodik, az egyrészt képtelen megérteni a saját hitét, másrészt hallatlanul megnehezíti a hitdinamika kibontakozását a hívő közösség egészében is.

Az Evangélium öröme

Miután megvizsgáltuk, milyen veszélyekre, kísértésekre hívja fel a figyelmünket a pápa, érdemes megnéznünk, milyen utat javasol a számunkra (ezt egyébként még apostoli buzdításának utolsó, ötödik fejezetében is leírja).

Igen a missziós lelkiség kihívására. A missziós lelkesülés lanyhulása összefügg egy új embertípus megjelenésével. E típushoz tartozó személyek előfordulnak a szerzetesség és a papság soraiban is: arról van szó, aki felépíti a privát életét, s az egyházi szolgálatot „puszta toldaléknak” tekinti, olyasvalaminek, ami már nem része az identitásnak (EG 78). Mások elvesznek a tanbeli vagy gyakorlati relativizmusban, ami végül azt eredményezi, hogy úgy élnek, mintha nem is lenne Isten. Ilyenkor már csak „a gazdasági biztonsághoz, vagy a hatalom tereihez, vagy az emberi dicsőséghez ragaszkodnak” (EG 80). Ki kell szakadni ebből a létformából. „Ne engedjük, hogy elrabolják tőlünk a missziós lelkesedést!” (lásd ugyanott).

Az Evangélium öröme

Milyenné válik az a keresztény, aki megadja magát a lelki világiasságnak? Hiúvá, hataloméhessé, önzővé. Áthatja őt a „mit kellene tenni” bűne, olyan, mint aki osztogatja az utasításokat, de közben „elveszítjük a kapcsolatot a hívő népünk megszenvedett valóságával” (EG 96). „Aki ebbe a világiasságba esett, magasból és távolról szemlél, visszautasítja a testvérek próféciáját, elutasítja a kérdéseket, állandóan felhánytorgatja mások tévedéseit, és a látszat megszállottja” (EG 97). Ennyire kemény, de ennyire igaz (ön)elemzéssel ritkán találkozunk. Ezek a gondolatai kétségkívül korunk legnagyobb prófétájává avatják Ferenc pápát – aki (mint minden próféta) sokszor éppen az övéi között találkozik meg nem értéssel, elutasítással. De sokszor épp ezek a negatív reakciók mutatják meg, mennyire igaz minden, amit mond.

Az evangélium öröme

Ferenc pápa – elemezve egyházunk helyzetét – először bölcsen köszönetet mond azoknak, akik nagy elkötelezettséggel fáradoznak az egyházban. Ám nem tagadhatjuk: megéljük a bűn, az elégtelenség tapasztalatát is. Észrevesszük, hogy kultúránk öntudatlanul is hat ránk. Ezért a pápa „szeretné felhívni a figyelmet néhány kísértésre, mely különösen most éri a lelkipásztorkodásban munkálkodókat” (vö. EG 77). Kivételesen hosszabban elidőzünk e jelenségeknél, hisz korunkban és hazánkban igen elterjedtek ezek, s a buzdítás egyik legfontosabb meghívása épp a szembesülésre szólít. Mire kell határozott nemet mondanunk?

Az evangelizáció öröme

Korunk összképe igen sokrétű: találkozunk keresztényüldözéssel, totalitarizmussal, szélsőséges egyénközpontúsággal. A legfontosabb mégis az, hogy „az uralkodó kultúrában az első helyet az foglalja el, ami külsőséges, közvetlen, látható, gyors, felszínes és időleges” (EG 62). A globalizáció által elősegített gyökérvesztés csak tovább erősíti e tendenciát. Hiteles válaszok nem érkeznek, mert a szekularizáció, a száraz racionalizmus „űrt hagy hátra” (EG 63), nem képes minden dimenziójában megszólítani az embert, de legfőképpen képtelen arra, hogy erkölcsi alapot nyújtson a létezéshez. „Olyan információs társadalomban élünk, mely minden megkülönböztetés nélkül adatokat halmoz fel, mindet ugyanazon a szinten, s ennek eredményeként félelmetesen felszínessé tesz abban a pillanatban, amikor erkölcsi kérdések vetődnek fel” (EG 64).

Az evangelizáció öröme

Ferenc pápa felhívja a figyelmet a misszióval kapcsolatos alapvető nehézségekre. Egyrészt a média általában megcsonkítja, felszínes szempontokra redukálja az üzenetet, másrészt olykor maguk a keresztények kötik hozzá magukat fontos, ám mégiscsak másodlagos szempontokhoz (EG 34). „Egy lényegében missziós lelkipásztorkodás nem megszállottja annak, hogy tagolatlanul adja át tantételek sokaságát, amelyeket követelődző erőszakossággal kíván ráerőltetni a másikra” (EG 35). Másként megfogalmazva: el kell sajátítanunk a lényeg meglátásának és kimondásának képességét, amely „evangéliumi szív, mag” ily módon összegezhető: „Isten üdvözítő szeretetének a szépsége [ez], amely a meghalt és föltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra” (EG 36).