Török Csaba

Örömhirdetés – ma

Ha – akadémiai helyesírással – azt írom, kiber, talán sokan nem is sejtik, mire gondolok. Ellenben ha angolosan vetem oda: cyber, máris kezdjük kapiskálni a dolgot. A görögöknél a kübernetész a hajózásban járatos embert jelölt. William Gibson regényében, a Neurománcban olyan jövőről ír, amelyben az ember agya (központi idegrendszere) közvetlenül kapcsolódhat a kibertérhez (ez a szerző által alkotott szó), vagyis a számítógépes hálózat „hajózható”, „szörfölhető” jelképes teréhez. Idővel a szaknyelv átvette e szófordulatot, s kialakultak olyan összetételek is, mint a kibertársadalom, -kultúra, -terrorizmus, -gyerek.

Úgy tűnhet, napjainkban még távol járunk a Gibson-féle jövőtől. Valós emberekként lépünk fel a világhálóra, ott létrehozzuk felhasználói profilunkat, megkeressük ismerőseinket, az internetnek hála, nem felejtjük el a név- és születésnapjukat, könnyen megtaláljuk elérhetőségeiket, begyűjtjük a minket érdeklő információkat. Mennyivel egyszerűbb így az élet!

Örömhirdetés – ma

A kort, amelyben pár évtizede élünk, többen „új középkorként” írták le. A megbomlott Pax Americana, az újnomádizmus, a vágánsok kortárs megfelelői mind-mind furcsa, de nem cáfolható párhuzamot vonnak a két éra közé. Umberto Eco egy tanulmányában alaposan körüljárja e témát, és sajátos megállapítást tesz a képiségre vonatkozóan: „A két kor csaknem tökéletesen megegyezik abban, hogy (…) vizualitással próbálja meg betölteni azt a szakadékot, amely az értelmiségi kultúra és a népi kultúra között nyílik. Mindkét korban írott szövegekre támaszkodva, betűvető mentalitással érvelnek a választott elit képviselői, ám a lényeges tudnivalókat és az uralkodó ideológia alappilléreit ezután mindig a képek nyelvére fordítják le” (Az új középkor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002). A szentek helyébe ma a sztárok lépnek, s a Biblia pauperum szerepét átveszi a televízió.

Tévémaci, a sztár
Nehéz beleélnünk magunkat azoknak a helyébe, akik először láttak mozgóképet. Az egyik felvételen egy, a pályaudvar peronjáról filmezett gőzmozdony közeledik a kamera felé. A vetítéskor többen sikoltozva menekültek ki a teremből, mert azt hitték, a hatalmas monstrum lerohan a vászonról a széksorok közé. A kép megmozdult!

Nem kellett sok idő, s egy újabb forradalmi lépés borzolta fel a kedélyeket: a mozgókép megszólalt! A némaság évei után itt volt a locsi-fecsi, még teljesebb élményt nyújtó mozi. Némafilmsztárok buktak el, szép hangú dívák emelkedtek fel. A következő lépésben az eladdig fekete-fehér, s ezért mindig is kicsit másmilyen kép színekbe öltözött. Hazánkban a Liliomfi című filmmel tört meg a két szín uralma. Magunk előtt látjuk a valóságosnál rikítóbb színeket, amelyek a hatásnak, az érzések és gondolatok kiváltásának korábban elképzelhetetlen távlatait nyitották meg.

Örömhirdetés – ma

Akár Karády Katalin énekli, hogy „jó, ha szól a ridi-radi-rádió”, akár az LGT-vel dúdoljuk: „szól a rádió”, érezzük még azt a varázst, ami a csodadobozt megjelenésekor körüllengte. Az első adások, a „szpíkerek”, az ének, a közvetítések… Micsoda fantasztikus élmény lehetett akkoriban! De még ma is milyen jó vezetés közben, vagy éppen a konyhában sürögve- forogva csak úgy hallgatni a műsort. Mintha nem lennénk egyedül, valaminek a részévé válnánk, s mi is elrepülnénk azokba a világokba, amelyekről mesélnek nekünk. Ez a mágia lehet az oka annak, hogy bár a technika sok szinten túlhaladta a rádiózás ősi receptjét, a műfaj mégsem haldoklik. A trükkje, mikéntje persze változik, érkezik a digitális sugárzás, sokan pedig már az internet segítségével kapcsolódnak be az adásokba. Lehet, hogy a rádió az aranykorhoz képest megfogyatkozott hallgatóságában, de nem lépett az elmúlás útjára.

Örömhirdetés – ma

Ha az ember valami új dologgal találkozik, akkor vagy érdektelen (ez elég rossz alapállás – a valóság ízét veszítjük el így), vagy retteg, megijed, vagy megnyílik, befogad. Legyünk őszinték: a gyerekkor csodálkozásától a felnőttkor közönyén át könnyű eljutni az időskor szörnyülködéséig. Bizonyos szempontból érthető ez az emberi magatartás: aki előtt megnyílik az élet, az megnyitja önmagát az élet előtt. Aki pedig egyre inkább úgy érzi, hogy bezárulnak előtte az élet kapui, az maga is bezárkózik. Mintha az életünk a jövő varázsából a múlt dédelgető, biztonságos melegébe való vándorlás lenne, miközben a jelent, a magával ragadó pillanatot alig-alig tudjuk megsejdíteni. Ezért hát fiatalként csak egyre rázzuk a homokórát, hadd fussanak gyorsabban a percek, később meg csatlakozunk Záray Mártához, s szeretnénk „a homokórát megállítani (…), de a homokóra csak pereg, pereg”.