Szentmártoni János

„Íme, hát megleltem hazámat”…
– jó volna egy ilyen verset írni,
s utána nem meghalni még.

Isten, ha hullok, leszel-e pázsit, mely hullásom felfogja,
s fölemeli angyalok arcához, mint mikor éhes
                                                               gyerekszájakat
etettél vészek idején? Könnyeimből keversz-e a patak
                                                               vizéhez,

Oly mélyen alszik, azt hinném, él,
s csak pihenni tért be éjszakára.
Cipőit kifényesítem, melegítem
fekhelyét, lennék a kabátja.

Nyirő József emlékezete

„…mert nem igaz, hogy
négy szál hitvány deszkával
vége van mindennek.
A sorsok nem múlnak el.
Minden holttest letett ruha,
melybe a gyermek öltözik.
A temető a soha ki nem alvó
élet álarca csak.”
                                (Kopjafák)

Most, amikor a Székely Apostol, halála után csaknem hatvan évvel, végre útra kel, hogy szellemi „végrendelkezésének” megfelelően szülőföldjén, a rajongott Székelyföldön leljen örök nyugalomra, és halálon túli pünkösdi zarándoklatán politikai tűzijáték és méltatlan támadások homályosítják el jelentős életművének valódi értékeit – rendkívül fontos, hogy elővegyük könyveit, és újraolvassuk őket.
A Jézusfaragó ember elbeszéléseivel induló író még nem gondolhatta, milyen keresztet kell majd cipelnie élete végéig. A székely nép költői izzású krónikása nem sejthette, hogy idegenként a magyar emigráció egyik legmegrázóbb regényét, A zöld csillagot is papírra veti majd. Hogy hosszú száműzetésben, szerzetesi szegénységben néz majd farkasszemet a szörnyű kór képében körötte ólálkodó halállal, szívében csordultig telve a csillapíthatatlan sóvárgással az anyaföld után.