„A sorsok nem múlnak el”


Tamási Áron
szivárványhídja alatt mindig is ott komorlott Nyirő József havasi vihara, amelyben a székely sors létképei izzanak. Csaknem ötven évig tilos volt róla beszélni. Nyirő azon jelentős íróink közé tartozik, akiknek munkásságát kiradírozták a tankönyvekből, nemzedékek emlékezetéből, akiknek neve szitokszó volt az olvasott ember száján. S bár a rendszerváltás után az egykor oly népszerű elbeszélő kultusza fokozatosan fölfelé ívelt – a kánonképző műhelyek megvetése, fanyalgása mindmáig lassítja, akadályozza a tisztánlátást. S ehhez Nyirő háború alatti szerencsétlen politikai szerepvállalása is jócskán hozzájárul. De, könyörgök, ezt a szerepvállalást nem holmi komplexus vagy borgőzös vízió fűtötte, hanem a hazaféltés! És az vesse rá az első követ, aki még nem tévelyedett el, aki mindig rögtön átlátta a saját korát a maga történelmi kaotikusságában. S akkor még nem beszéltünk a megbocsátás képességéről!



Nyirő József olyan balladai mélységekből hozta föl a fényre népe történeteit, ahol az ember még egy a természettel, ismeri annak minden rezdülését. Vadjait nem csupán vadássza, vagy éppen védelmezi tőlük a nyáját – de sorstársainak is tekinti őket. A pusztító viharok, amelyek után mindig újra kell kezdeni az építkezést, hiszen az élet nem áll meg; a váratlanul támadó és életet követelő betegségek… éppúgy részei a nagy és kiismerhetetlen körforgásnak. A tragédia persze még az olyan szívós és sokat látott pásztorembereket is kétvállra fekteti, mint amilyenek Nyirő hősei, a nyomor az ő lelkükben is barikádokat emel a külvilággal szemben – de a keserűség kérge alatt kiolthatatlanul ott parázslik a túlélő szeretet. És még egy alapvető tulajdonság: a minden gondon – furfanggal, kitartással, humorral, bölcsességgel – való felülemelkedés képessége.

Nyirőt olvasva mintha időutazáson vennénk részt, mert metaforákban és népi szófordulatokban gazdag nyelvezete egy rég letűntnek hitt világot tár elénk olyan elevenséggel, hogy néhány oldal után még a mai olvasónak is természetessé válik. Ebben a nyelvben, ebben a világban a fagyott kismadár „dalkoporsó” (Madárvivő ember); „a humor kinyílik még a halott markában is” (Zöld csillag). Ez a hiedelmek éjszakai pásztortüzeiből kibomló nyelvezet is mintha a természet része volna, csakúgy, mint a lombzúgás, a farkasüvöltés, a pávatánc. Akaratlanul is Nyirő leghíresebb szereplője, Tamási Ábelének rokona, Uz Bence ötlik eszünkbe már legelső elbeszélése nyitányakor is: „A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske.” (Jézusfaragó ember)

Meghökkenve olvastam újra Erdély című, parabolikus novelláját, amelyben egy ismeretlen halott váratlan felbukkanása kavarja föl a kis falu kimérten csordogáló életét. Senki nem tudja, hogyan került oda, próbálnak tőle megszabadulni, s mivel fogalmuk sincs, melyik felekezethez tartozott még életében, végül három pap is sírbeszédet tart fölötte. Mégis, kinek a halottja? Mintha Nyirő sorsának dermesztő előképe volna. Akármilyen heves is a vita, Nyirő József a mi halottunk! Pontosabban: a mi élőnk! Hiszen „nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el.” Székelyzsombor szülötte, a madridi remete végre hazatér.
 
(A szerző a Magyar Írószövetség elnöke.)