Egy dudva zsoltárt énekel
„Jóságos Isten, áldott szívű kertész –…Dudvának hívnak. Mindenek gyűlölnek:/ megtűz a Nap és kínoz a hideg, mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,/ s én – mégis élni, élni akarok! Mert, látod, mégis szép a madárének/ és mégis szép a tavasz, illat, fű, rög, a kis méhecske énnekem is zümmög,/ és élni, élni, élni akarok!…”
Hetekkel ezelőtti rádiós beszélgetésünket Dsida Jenő versével kezdtük, barackot nyomva a halálos kórnak az életre árnyékot vető fejére. Hatvannégy esztendő alázatos tudása és szerénysége áradt gondolataiból – akár a fenti sorokból–, miközben pucérra vetkezett a lelke. Ulbrich András a modern kori keresztes lovagok egyikeként bölcsészetből építette várát, amelybe visszavonulva a békét, a tisztaságot és a világ szépségét kereste a hit erejével.