Paksa Balázs

Spanyol ismeretterjesztő film (2002)

„Ref­lek­tor vagy ref­rak­tor?” — kér­de­zi a bá­csi, mi­köz­ben táv­csö­ve­met vizs­lat­ja. Én meg he­be­gek-ha­bo­gok. El­ne­ve­ti ma­gát, s ked­ve­sen meg­ma­gya­ráz­za a ti­tok­za­tos je­len­té­sű sza­va­kat.
Ágasváron va­gyok, a Mát­rá­ban, egy ama­tőr­csil­la­gász-tá­bor el­ső nap­ján. A mű­szert köl­csön­kap­tam, épp is­mer­ke­dem ve­le, s azon agya­lok, hogy az éj­sza­kai ész­le­lé­sig fenn bí­rok-e ma­rad­ni. Vé­gül si­ke­rül, s a fé­nyek ki­huny­tá­val fö­lénk bo­ru­ló csil­la­gos ég fe­lejt­he­tet­len lát­ványt nyújt — a tá­bor él­mé­nyét az­óta is ka­masz­ko­rom leg­szebb em­lé­kei közt őr­zöm. Az a hét olyan húrt pen­dí­tett meg ben­nem, amely — azt hi­szem — mind­an­­nyi­unk­ban kö­zös: a fel­fe­lé te­kin­tő, az is­me­ret­len koz­mosz bor­zon­ga­tó szép­sé­gén el­ál­mél­ko­dó em­ber őszin­te kí­ván­csi­sá­gát.

Fran­cia do­ku­men­tum­film (2007)

No­ha Michel Gondry leg­utóbb jó­ko­rát bot­lott, ami­kor 2011-ben nem sa­ját ví­zi­ó­ját, ha­nem az Álom­gyá­rét vit­te vá­szon­ra (a tü­né­keny kor­di­vat­nak meg­fe­le­lő­en egy kép­re­gény­film rég­óta há­nyó­dó ter­vét bíz­ták rá), egyé­ni lá­tás­mód­ja és mar­káns stí­lu­sa nyo­mán már el­ső, a nyolc­va­nas évek­ben for­ga­tott ani­má­ci­ós film­je­i­től kezd­ve a kor­társ eu­ró­pai film egyik leg­egyé­nibb han­gú ren­de­ző­jé­nek szá­mít. Jean-Louis Bompoint hű­sé­ges ba­rát­ként és al­ko­tó­társ­ként 2005-ben, Az álom tu­do­má­nya cí­mű mo­zi­film for­ga­tá­sa köz­ben ké­szí­tett ér­tő do­ku­men­tum­fil­met a fé­kez­he­tet­len agy­ve­le­jű ren­de­ző­ről, aki­nek meg­hök­ken­tő kép­zet­tár­sí­tás­okon ala­pu­ló vi­lá­gá­hoz mél­tó az Edward Albee klasszi­kus drá­má­já­ra, va­la­mint fil­münk fő­hős­ének ne­héz ter­mé­sze­té­re egy­aránt uta­ló, frap­páns cím.

Ame­ri­kai—német há­bo­rús film (2002)

Ha egy mon­dat­ban hall­juk a Vi­et­nam és a Ho­lly­wood sza­va­kat, már há­rí­tunk is: „Jaj, ne, egy újabb moz­gó­kép Ame­ri­ka sok­szor meg­éne­kelt XX. szá­za­di tra­u­má­já­ról!” A Vi­et­nam-mo­zik má­ra már szin­te kü­lön alműfajt kép­vi­sel­nek a ten­ge­ren­tú­li film­tör­té­ne­lem amúgy is te­re­bé­lyes há­bo­rús film­je­i­nek ter­mé­sé­ben. Randall Wallace tíz év­vel ez­előtt be­mu­ta­tott al­ko­tá­sa sem ke­rü­li el a zsá­ner szo­ká­sos köz­he­lye­it: a fel­ké­szü­lés hety­ke­sé­gét, a kö­zel­harc bru­ta­li­tá­sát, az el­len­ség arc­ta­lan­sá­gát, az ott­ho­ni­ak gyá­szát és a csil­la­gos-sá­vos pat­ri­o­tiz­must. A Ka­to­nák vol­tunk va­la­hogy még­is mű­kö­dik, no­ha nem lá­tunk ös­­sze­tett jel­le­me­ket, csu­pán fi­a­tal, na­iv kis­ka­to­ná­kat. Ta­lán épp ezért vá­lik szá­munk­ra is sze­mé­lyes­sé a tör­té­ne­tük, mely­nek so­rán Moore ez­re­des (Mel Gibson) ve­ze­té­sé­vel meg­jár­ják az észak-vi­et­na­mi Ha­lál-völ­gyet.

Ame­ri­kai gengsz­ter­film (1990)

Gengsz­ter­nek len­ni me­nő. Hen­ry (Ray Liotta) ek­ként ös­­sze­fog­lal­ha­tó val­lo­má­sát az­után hall­juk, hogy a film nyi­tá­nyá­ban egy húsz év­vel ké­sőb­bi „ügyet” le­ren­dez, im­már a he­lyi ke­reszt­apák ban­dá­já­nak tag­ja­ként. A kont­raszt sok­ko­ló, ahogy az idén het­ven­éves Mar­tin Scorsese le­gen­dás film­je is, amely nem spó­rol sem a ver­bá­lis, sem pe­dig a fi­zi­kai bru­ta­li­tás­sal, csak hogy meg­mu­tas­sa, mi­lyen az, ha gye­rek­ko­ri kí­ván­sá­god ak­kor is tel­je­sül, ha idő­köz­ben már rég meg­bán­tad. Ki­száll­ni már nem tudsz, hi­szen a he­lyi nagy­me­nő (Robert De Niro) csá­bít, hogy ha­ve­rod­dal (Joe Pesci) együtt ta­nul­ja­tok be­le a „szak­má­ba.” A Nagy­me­nők leg­meg­döb­ben­tőbb vo­nat­ko­zá­sa az, hogy igaz tör­té­ne­ten ala­pul: hi­he­tet­len stí­lus­ér­zék­kel és kí­mé­let­len pre­ci­zi­tás­sal lát­tat­ja, ahogy bűn­ben vég­leg el­me­rült fő­hő­se kö­rül fo­ko­za­to­san szét­hul­lik min­den. S köz­ben szól a Rolling Stones.

Ame­ri­kai film (2002)

Schmidt ma megy nyug­díj­ba. Schmidt mo­so­lyog bú­csú­par­ti­ján, majd más­nap re­zig­nált egy­ked­vű­ség­gel ve­szi tu­do­má­sul, hogy töb­bé nem kell ko­rán kel­nie — hall­gat­hat­ja hát fe­le­sé­ge hor­ko­lá­sát. Schmidt elé­ge­dett­nek tű­nik az éle­té­vel, az­zal az élet­tel, ami egy biz­to­sí­tá­si al­kal­ma­zott­nak ju­tott a kert­vá­ro­si jó­lét Ame­ri­ká­já­ban. Ám Schmidt egy nap hol­tan ta­lál­ja ne­jét. Ndugunak, az Af­ri­ká­ban éhe­ző kis­fi­ú­nak írott le­ve­le­i­ből egy ta­laj­vesz­tett em­ber jel­lem­raj­za bon­ta­ko­zik ki, akit Jack Nicholson, az utób­bi év­ti­ze­dek­ben szin­te vé­gig szél­ső­sé­gek­ből épít­ke­ző szí­nész ját­szik fel­ka­va­ró hi­te­les­ség­gel. Ale­xan­der Payne minimalista és ér­zé­keny film­jét néz­ve so­ká­ig nem is sejt­jük, mi­lyen meg­rá­zó lesz a vég­ki­fej­let: Schmidt fel­is­me­ri, hogy hi­á­ba sze­ret­ne, nem sza­ba­dul­hat az élet­ha­zug­ság­ból. Hi­szen ez az ő tör­té­ne­te.

An­gol—ame­ri­kai film (2009)

Nagy ke­let­je van ma­nap­ság az ere­det­tör­té­ne­tek­nek, ta­lán azért, mert be­le­un­ván a fő­cím után tel­jes fegy­ver­zet­ben elő­lé­pő, moz­dít­ha­tat­lan jel­le­mek­be, job­ban ér­de­kel min­ket, mi­ből lesz a cse­re­bo­gár. Szó se ró­la, iz­gal­mas le­het, mi­lyen volt aka­ra­tos ka­masz­ként a ki­rály­nő, aki­ről ké­sőbb a brit bi­ro­da­lom egyik leg­vi­rág­zóbb kor­sza­kát ne­vez­ték el. IV. Vil­mos (Jim Broadbent) hal­dok­lik, az if­jú Vik­tó­ria (Emily Blunt) pe­dig a trón­ra ké­szül, ám alig tud el­iga­zod­ni az ajánl­ko­zó férj­je­löl­tek és az int­ri­kus ta­nács­adók sű­rű tö­me­gé­ben. Jean-Marc Vallée kosz­tü­mös mo­zi­ja ügye­sen egyen­sú­lyoz a sze­rel­mi és a po­li­ti­kai szál kö­zött, s ez­zel ked­vé­re tesz női- és fér­fi­né­ző­nek egy­aránt. Min­den a he­lyén van: a dísz­let kor­hű, a szí­né­szek pon­to­sak, a kor­rajz hi­bát­lan, s még a drá­ma is épp csak an­­nyi, hogy film­él­mé­nyünk kel­le­mes szó­ra­ko­zás ma­rad­jon.

Ame­ri­kai—fran­cia film (1995)

A sze­ren­cse­já­ték ha­zar­dí­ro­zás. Még ak­kor is, ha tu­ti nye­re­mény­re pá­lyá­zol, le­gyél bár a já­ték­asz­tal in­nen­ső vagy túl­ol­da­lán. S ak­kor is, ha biz­tos­ra akarsz men­ni, és a ké­nyel­met­len­né vált ügy­fe­lek­kel nem te­ke­tó­ri­á­zol, csak si­mán el­te­szed őket láb alól. Sam „Ász” Rothstein (Robert De Niro) két­ség­te­len te­het­ség­gel előb­bit, Nicky Santoro (Joe Pesci) el­lent­mon­dást nem tű­rő bru­ta­li­tás­sal utób­bit vég­zi. Sam ren­det, „tisz­ta be­vé­telt” sze­ret­ne, ám Nicky ak­ci­ói mi­att las­san­ként el­dur­vul a hely­zet, oly­annyi­ra, hogy a na­gyok már nem pénz­ben, ha­nem em­ber­éle­tek­ben ját­sza­nak. Mar­tin Scorsese nagy erő­vel höm­pöly­gő eposzt ka­nya­rít hő­se­i­nek a Las Vegas-i csil­lo­gás­tól a si­va­ta­gi göd­rö­kig íve­lő élet­tör­té­ne­té­ből, be­mu­tat­va, mi­lyen is az, ha va­la­ki az éle­tet is ha­zárd­já­ték­nak te­kin­ti, s min­dent egy lap­ra tesz fel.

Hongkongi—kínai—francia film (2007)

Ré­gi ta­pasz­ta­la­tunk, hogy a tá­vol­ság vi­szony­la­gos. Oly­kor kép­ze­le­tünk ál­tal egy hely­ben ül­ve is az egész vi­lá­got be­jár­juk, s van bi­zony úgy is, hogy hi­á­ba in­du­lunk vá­rost, or­szá­got, ne­tán egy egész kon­ti­nenst át­sze­lő tú­rá­ra, lel­ki ter­he­in­ket nem hagy­hat­juk ma­gunk mö­gött. Elizabeth (Norah Jo­nes) sze­rel­mi csa­ló­dá­sá­ra gyógy­írt ke­res­ve va­la­hol New York­ban áfo­nyás pi­tét ka­na­laz­gat, s be­szél­ge­tés­be ele­gye­dik Je­re­my­vel, a ká­vé­zó tu­laj­do­no­sá­val (Jude Law). A kü­lö­nös éj­sza­ka el­múl­tá­val Lizzie út­nak in­dul, ma­ga sem tud­ja, ho­vá. Wong Kar-Wai el­ső ame­ri­kai ren­de­zé­se rá­han­go­ló­dást igény­lő han­gu­lat­film, mely­ben ta­lán ki­csit sok a cu­kor­má­zas élet­böl­cses­ség és ke­vés a tör­té­net, ám szép me­lan­kó­li­á­ba cso­ma­gol­va tár­ja elénk a min­den em­be­ri kap­cso­lat mé­lyén mar­do­só ké­telyt: sze­ret-e iga­zán a má­sik?