Nagy Enikő

Mark Wahlberg hitről, családról, hivatásról

Zű­rös kö­lyök volt. Egy ki­lenc­gyer­me­kes csa­lád leg­fi­a­ta­labb tag­ja­ként Bos­ton egyik le­zül­lött vá­ros­rész­ében ne­vel­ke­dett, a kö­zép­is­ko­lát sem fe­jez­te be, ti­zen­éves ko­rá­ra ká­bí­tó­szer­füg­gő­vé vált, ne­megy­szer volt dol­ga a rend­őr­ség­gel, s ti­zen­hat éve­sen bör­tön­be is ke­rült: be­dro­goz­va ki­ra­bolt egy gyógy­szer­tá­rat, le­ütött egy fér­fit, fél sze­mé­re meg­va­kí­tott egy má­si­kat, és rá­tá­madt a biz­ton­sá­gi őr­re. Gyil­kos­sá­gi kí­sér­let­tel vá­dol­ták, majd két év­re ítél­ték. Ám a bör­tön­ben kez­dett egye­nes­be jön­ni az éle­te.

„Kör­nyék­be­li srá­cok is vol­tak bent, akik­re ad­dig fel­néz­tem, s olyan akar­tam len­ni, mint ők — mond­ta egy in­ter­jú­ban az ame­ri­kai film­szí­nész —, de ott úgy érez­tem, hogy töb­bé nem sze­ret­nék kö­zé­jük tar­toz­ni, nem az ő sor­suk va­ló ne­kem. S azt sem sze­ret­tem vol­na, ha sta­tisz­ti­kai adat vá­lik be­lő­lem, olyas­va­la­ki, aki a vis­­sza­esők szá­mát gya­ra­pít­ja. Ezért el­ha­tá­roz­tam, hogy nem ke­rü­lök vis­­sza, meg­vál­toz­ta­tom az éle­tem. A hi­tem­re kezd­tem össz­pon­to­sí­ta­ni, s las­san­ként ér­tel­met nyert min­den.”

Tűr­ni, tü­rel­mes­nek len­ni, el­fo­gad­ni, meg­ér­te­ni, együtt érez­ni, en­ged­ni, le­mon­da­ni, be­lát­ni, el­néz­ni, ál­do­za­tot hoz­ni, meg­be­csül­ni, ér­té­kel­ni, va­gyis to­le­ráns­nak len­ni sok­szor ko­ránt­sem olyan kön­­nyű. Mi­kor a szom­széd ki­ve­szi a ke­zed­ből a sze­me­tes­zsá­kot, hogy majd ki­dob­ja ő, mert ezek a mai fi­a­ta­lok még eh­hez sem ér­te­nek, vagy mi­kor a busz­ra vá­ra­koz­va fel­lök­nek-agyon­nyom­nak az em­be­rek, mert iga­zán nem mind­egy, ötö­dik­nek vagy ha­to­dik­nak száll­nak-e fel… Ilyen­kor jobb, ha szit­ko­zó­dás, szent­sé­ge­lés, a má­sik la­za le­hü­lyé­zé­se he­lyett Reményik Sán­dor sza­va­it mon­do­gat­juk ma­gunk­ban: „Is­te­nem, add, hogy ne ítél­jek.” De va­jon med­dig tart a to­le­ran­cia? Mi­kor mond­hat­juk, hogy na, most az­tán tény­leg elég? Hí­vő­ként, meg­le­het, so­ha, vagy leg­alább­is más­képp: tet­te­ink­kel, éle­tünk­kel pél­dát ad­va.

A tu­do­mány mű­he­lyé­ben

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2008)

Szer­te a vi­lá­gon má­sod­per­cen­ként hét­szá­zan lép­nek be McDonald’s gyors­ét­ter­mek­be. Ré­misz­tő, igaz? De hát annyi a dol­gunk, ló­tunk-fu­tunk egész nap! Cso­da-e, hogy nincs időnk ren­de­sen en­ni, s ren­de­set? Lé­te­zik egy moz­ga­lom, amely sze­rint nem cso­da, no de még­is! A fast food stí­lu­sú ét­ke­zés­nek ne­ki­ug­ró slow food ar­ra hív, hogy ad­juk meg a mód­ját az ét­ke­zés­nek, együnk las­san, él­ve­zet­tel, még­hoz­zá ha­za­it és há­zit, per­sze ha meg­en­ged­het­jük ma­gunk­nak, s le­gyünk tu­da­to­sak a táp­lál­ko­zás­ban. Mert­hogy en­ni nem csak azért kell, hogy éhen ne ma­rad­junk; az, hogy mit, ho­gyan és mi­lyen gyor­san eszünk, ked­vün­ket, sőt, éle­tün­ket ál­ta­lá­ban meg­ha­tá­roz­hat­ja. Sze­rin­tem egy-egy sajtburger né­ha azért még be­le­fér, de a na­gyi főz­te ba­rack­lek­vár­nál vagy az anya ké­szí­tet­te al­ma­kom­pót­nál úgy­sem lé­tez­het jobb!

Olasz film­víg­já­ték (2010)

Mint a ku­tya meg a macs­ka, épp olyan a rend­őr meg a csir­ke­fo­gó is. Egyik a má­sik elől, má­sik az egyik után fut, egyik a má­sik eszén pró­bál túl­jár­ni, má­sik az egyik gon­dol­ko­dá­sát igyek­szik kö­vet­ni. Ad­dig-ad­dig, míg­nem ba­rá­tok­ká lesz­nek. Ku­tya-macs­ka ba­rát­ság, szok­ták is mon­da­ni. Szó­val ba­rá­tok és el­len­sé­gek — a ku­tya meg a macs­ka, a rend­őr meg a csir­ke­fo­gó. Ez a film is er­ről szól: egy agya­fúrt gaz­fic­kó és egy el­hi­va­tott rend­őr ta­lál­ko­zá­sá­ról, akik­nek va­la­mi­lyen ok­nál fog­va mu­száj lesz együtt­mű­köd­ni­ük… Fon­dor­lat, egy­más át­rá­zá­sa és ker­ge­té­se, hu­mor, sőt, egy kis ro­man­ti­ka — mind­ez együtt ta­lál­ha­tó meg a film­ben. De va­jon mi lesz a vég­ki­fej­let? Ba­rát­ság? Vagy el­len­sé­ges­ség?

Amerikai filmdráma (2004)

„Ha van a boksz­nak va­rá­zsa, az a harc va­rá­zsa, ame­lyet ak­kor is vívsz, ha nincs erőd, ha tö­rik a bor­da, re­ped a ve­se, sza­kad a re­ti­na. An­nak a va­rá­zsa, hogy min­dent fel­te­szel egy álom­ra, amit csak te látsz.” Clint Eastwood Os­car-dí­jas film­jé­ben hang­za­nak el ezek a mon­da­tok. A har­min­cas évei ele­jén já­ró Maggie Fitzgerald (Hilary Swank) úgy dönt, pro­fi bok­szo­ló lesz. Frankie Dunn (Clint Eastwood) edző­ter­mé­be megy, s az edző ódz­kod­va ugyan, de vál­lal­ja az el­szánt és ki­tar­tó lány tre­ní­ro­zá­sát. Maggie küzd, hogy a leg­jobb le­gyen, sok­szor ön­ma­gát sem kí­mél­ve edz, így mec­­cset meccs után nyer, ün­ne­pelt ököl­ví­vó­vá vál­va. Egy­szer az­tán egy ütés kö­vet­kez­té­ben nyak­tól le­fe­lé le­bé­nul, s itt jön­nek a kér­dé­sek.

Ma­gyar ma­ga­zin­mű­sor (2012)

A té­li er­dőt já­rom. Né­zem a fá­kat, a bok­ro­kat, s ar­ra gon­do­lok, men­­nyit kell tűr­ni­ük, ha­vat, fa­gyot, míg meg nem ér­ke­zik a ta­vasz. Csend­ben, moz­du­lat­la­nul áll­ják a hi­de­get, nem ráz­nak le ma­guk­ról egyet­len hó­pely­het sem. Ki­vár­nak. Vár­ják a ta­vaszt, s ta­lán azért ilyen ren­dü­let­le­nül, mert tud­ják: a té­li meg­pró­bál­ta­tá­sok kel­le­nek ah­hoz, hogy el­jöj­jön, s ők új­já­szü­les­se­nek, ré­gi-új pom­pá­juk­ban tün­dö­köl­je­nek.