Luthár Péter

Szeretem a fiatalokat.
Szépen hangzó kijelentés ez, habár ott rejtekezik benne némi öndicséret: milyen jó ember is vagyok én, amiért kedvelem az ifjabb korosztályt. De van vele más baj is. Álságosan általánosító. Mert a – teszem azt – lusta és pökhendi fiatalok iránt kevés jót érzek. Így persze megsértem a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” törvényét, de ezt is megpróbálom kicselezni: ők nekem nem felebarátaim. (Majd az illetékes elöljáró odafönt eldönti, mit mér rám mindezért.)

A buszon ülő ifjakat – hölgyeket és urakat – bizony nem szerettem.

Öreg pár kászálódott föl a lépcsőn. Már nem fürge, de még jól mozgó néne és bottal is bizonytalan, reszketeg bácsika. Az asszony csodás türelemmel, szeretetteljes hangsúlyokkal irányítgatta férjét. Féltette nagyon: el ne ess, vigyázz, ülj le hamar! – mondogatta.

Itthagyott a postásunk. Nagyon. Odafönt viszi már a leveleket, talán Páltól Péternek, ha a szent apostolokat messzi szólítja egymástól abban a hatalmas csodálatosságban a kötelesség, ki tudja…

A Werner testvérekrõl s magunkról

Ha evilági ésszel próbáljuk kifürkészni az Úr szándékait, megfejteni a feladványokat, amelyekre nála kutakodva rábukkanunk, hát többnyire csaknem lehetetlen dolgunk van.
Ez arról jutott eszembe, hogy eltemettük a papot, akinek közvetítésével ezelőtt harmincöt évvel a házasság szentségében részesültünk.