Irgalmatlanság a buszon

Hely azonban nem volt. Mögöttem hat sorban egyetemisták ültek, mellettem egy harminc körüli nő. A sofőr indulni készült. A bácsi egyik kezében a bot kalimpált, a másik rémült rebbenéssel keresett kapaszkodót. Cselekedni kellett, mielőtt lenyomódik a gázpedál. Ugrottam a belső ülésről, kicsit szándékosan is félresodortam a harmincast, így lett hely a bejutáshoz, és az öregember leült. A bot immár biztos pontra támaszkodott a padlaton, fején nyugodott az ezerráncú kézpár.

Nem azért vetem mindezt papírra, mert elismerést várok helyem átadásáért, annyit tettem csak, amennyit ilyenkor tenni kell. Már az is bántott, hogy az öregasszony – édesanyámmal egykorú lehet, túl a nyolcvanon – háromszor is fennhangon megköszönte cselekedetemet, miközben magyarázta:

– Nagybeteg volt, majdnem odalett a lába, le akarták vágni, X professzor mentette meg a pécsi klinikán. (A néne mondta a tanár nevét, de azt már a leszálláskor elfelejtettem, pedig szívesen ide írtam volna hálából, mert nem az egyszerűbb megoldást választotta – levágjuk öregem, minek az a sok láb arra a kevés hátralévő időre –, hanem megküzdött a bácsika végtagjaiért.)

Érdemes azonban elgondolkodnunk azon, hogy a hozzám viszonyítva harmadannyi évet számláló sok diák vagy a félannyira taksálható nő miért nézte végig ezt a jelenetet egykedvű ábrázattal úgy, hogy eszük ágában sem volt a helyüket átadni, és hagyták állni párjától kissé távol az idős asszonyt.

Kétlem, hogy ennyire nem ismerik az illemszabályokat. Az ok nem errefelé keresendő. Hogy séta közben az idősebbnek vagy a hölgynek melyik oldalán illik lépdelni, az csupán protokoll-előírás. Még az sem különösebben fontos szabály, hogy az öreget és a nőt az ajtóban (a kocsmáét kivéve) előre illik engedni, többnyire semmiféle hátrány nem éri őket, ha eléjük tuszakodom, csak én vagyok bunkó.

Nem, nem az illemtan körül forog ez a történet.

Hanem az istentelenség körül. A Mindenható helyébe lépett mammon, a szerzési vágy, a birtoklás mindenek fölött állósága körül. Enyém legyen! A legújabb mobiltelefon, a legdivatosabb trikó, a legmenőbb napszemüveg (mind előfordult a buszon), vagy akár egy ülőhely. Elfoglaltam, megszereztem. Nem adom!

Az irgalmasság kötelezettsége nem illemszabály. Az ott rejtezik a parancsolatokban, a krisztusi tanításokban, az Istenhez hajló létezésben.

Az általam amúgy szeretett fiatalok szótlan haragomat váltották ki ott, és egyáltalán nem kedveltem őket. Utóbb azonban eszembe jutott: nem tudják, mit cselekszenek. Még mindig tömegével léteznek gyermekek, kamaszok, ifjak, akiknek soha senki sem szólt komolyan arról, hogy létezik egy, a mobiltelefonnál és társainál értékesebb világ. Hogyan vált volna akkor hát ösztönükké az a bizonyos irgalmasság?

A néni és a bácsi a Belvárosban szállt le. Utánuk néztem. Körvonaluk lassan szétfoszlott a tömegben. Csak az a mérhetetlen szeretet maradt ott az utcán összesűrűsödve, amivel az asszony kísérte, óvta emberét.