Irgalmatlanság a buszon

Hely azonban nem volt. Mögöttem hat sorban egyetemisták ültek, mellettem egy harminc körüli nő. A sofőr indulni készült. A bácsi egyik kezében a bot kalimpált, a másik rémült rebbenéssel keresett kapaszkodót. Cselekedni kellett, mielőtt lenyomódik a gázpedál. Ugrottam a belső ülésről, kicsit szándékosan is félresodortam a harmincast, így lett hely a bejutáshoz, és az öregember leült. A bot immár biztos pontra támaszkodott a padlaton, fején nyugodott az ezerráncú kézpár.

Nem azért vetem mindezt papírra, mert elismerést várok helyem átadásáért, annyit tettem csak, amennyit ilyenkor tenni kell. Már az is bántott, hogy az öregasszony – édesanyámmal egykorú lehet, túl a nyolcvanon – háromszor is fennhangon megköszönte cselekedetemet, miközben magyarázta:

– Nagybeteg volt, majdnem odalett a lába, le akarták vágni, X professzor mentette meg a pécsi klinikán. (A néne mondta a tanár nevét, de azt már a leszálláskor elfelejtettem, pedig szívesen ide írtam volna hálából, mert nem az egyszerűbb megoldást választotta – levágjuk öregem, minek az a sok láb arra a kevés hátralévő időre –, hanem megküzdött a bácsika végtagjaiért.)

Érdemes azonban elgondolkodnunk azon, hogy a hozzám viszonyítva harmadannyi évet számláló sok diák vagy a félannyira taksálható nő miért nézte végig ezt a jelenetet egykedvű ábrázattal úgy, hogy eszük ágában sem volt a helyüket átadni, és hagyták állni párjától kissé távol az idős asszonyt.

Kétlem, hogy ennyire nem ismerik az illemszabályokat. Az ok nem errefelé keresendő. Hogy séta közben az idősebbnek vagy a hölgynek melyik oldalán illik lépdelni, az csupán protokoll-előírás. Még az sem különösebben fontos szabály, hogy az öreget és a nőt az ajtóban (a kocsmáét kivéve) előre illik engedni, többnyire semmiféle hátrány nem éri őket, ha eléjük tuszakodom, csak én vagyok bunkó.

Nem, nem az illemtan körül forog ez a történet.

Hanem az istentelenség körül. A Mindenható helyébe lépett mammon, a szerzési vágy, a birtoklás mindenek fölött állósága körül. Enyém legyen! A legújabb mobiltelefon, a legdivatosabb trikó, a legmenőbb napszemüveg (mind előfordult a buszon), vagy akár egy ülőhely. Elfoglaltam, megszereztem. Nem adom!

Az irgalmasság kötelezettsége nem illemszabály. Az ott rejtezik a parancsolatokban, a krisztusi tanításokban, az Istenhez hajló létezésben.

Az általam amúgy szeretett fiatalok szótlan haragomat váltották ki ott, és egyáltalán nem kedveltem őket. Utóbb azonban eszembe jutott: nem tudják, mit cselekszenek. Még mindig tömegével léteznek gyermekek, kamaszok, ifjak, akiknek soha senki sem szólt komolyan arról, hogy létezik egy, a mobiltelefonnál és társainál értékesebb világ. Hogyan vált volna akkor hát ösztönükké az a bizonyos irgalmasság?

A néni és a bácsi a Belvárosban szállt le. Utánuk néztem. Körvonaluk lassan szétfoszlott a tömegben. Csak az a mérhetetlen szeretet maradt ott az utcán összesűrűsödve, amivel az asszony kísérte, óvta emberét.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.