Meseszilánkok

Nem sirattam meg. Vele együtt örültem, mert nyolcvannégy évesen elért oda, ahová egész életében törekedett.

Érdemeit fölsoroló, hivatalos nekrológot írni róla nem tudnék, annál sokkal jobban szerettem. Kanonok, nagyprépost, püspökségi igazgató… Alázattal vállalt minden feladatot, amit rá róttak, dolgozott legjobb s igen nagy tudása szerint, de a címek és rangok kevéssé ragadtatták el, és én sem ezek szerint ismertem, hanem Imre bácsiként, aki könnyedén hessintette el a törődéseket, és teli torokból tudott kacagni. Nevetése bennem bujkál, a nehéz percekben olykor meg is szólal és erőt ad.

A talány számomra az: ha a szelídség, a jóság erény, s ez öröklődhet, akkor itt a földön – úgy gondolnám – a szelíd és jó embereknek mindenképpen sokasodniuk kellene. E két erényből pedig fölös mértékben kapott a Teremtőtől a négy pécsi Werner testvér: Edit, Mária, Imre és József. A magam logikája azt mondja: házasodniuk kellett volna, s bő gyermekáldással sokasítaniuk a jó emberek táborát. De legalább az egyiküknek, Uram!

Ehelyett a családnak magva szakadt, Imre és József is papi hivatást kapott. József hosszú ideig a Fülöp-szigeteken terelte az Úr nyájába a jóravaló keleti embereket. Edit egész életét itthon adta át az elesettek istápolásának. Mária falusi tanítóként vezette jóra az aprónépet, azután kamaszlányokat oltalmazott kollégiumi nevelőként.

Mária. Nekem Marika néni, szinte édesanyám. (Még akkor is, amikor matematikából abriktolt, amit nehezen tűrtem.) Korán elment. Őt bizony megsirattam, holott már akkor is tudtam, hogy jobb dolog nem is történhetett volna vele, de örömömet legyőzte a dac, nekem itt kellett volna még sokáig, miért vetted el tőlem, te szigorú Isten?

Gyönyörű feladatokat kapott és teljesített a négy Werner testvér, s ketten még itt vannak közöttünk. De miért nem folytatódott egyikük sem utódokban? Ezt próbáltam kifürkészni, ám orromra koppintott a dolgok irányítója, mert a feladvány itt megfejthetetlen. És, meglehet, balgaság is így választ kergetni kérdéseinkre.

A pap, aki esketett… Hát bizony az cifra egy eset volt. Imre atya akkor Kárászon, e kis mecseki faluban szolgált plébánosként, én pedig olyan helyen dolgoztam, ahol erősen tiltották a klerikális reakcióval folytatott barátságot. Titokban kellett templomba surranni, valahol messzibb a várostól, ahol éltem. Az egyházi esküvő pedig szintén főbenjáró bűnnek minősült. Imre bácsi szokásos derűjével nyugtatott meg: elbújtok ide gyerekek, s megesketlek benneteket. Első gyermekünk keresztelője is Kárászon volt.

Erről is beszélgettünk nemrég, gyémántmiséje után. Telefonon. Valami vak véletlen okán senki sem tudatta velem, hogy ott lenne a helyem akkor a pécsi belvárosi templomban. Csak néhány órával az áldozat bemutatását követően értesültem az ünnepről. Íziben tárcsáztam tehát Edit néni számát, sejtvén, ott gyűltek egybe a mise után. Egy idegen vette föl a kagylót, s nehezen adta át Imre atyának, óvta volna a dörmögő hangú embertől, akiről nem tudta, miért alkalmatlankodik. Először a távolból, valahonnan a szoba másik sarkából hallottam a jól ismert hangot: „Péter?! Adjátok gyorsan!

– Nem baj, majd a vasmisémen megáldoztatlak” – mondta, amikor szabadkoztam mulasztásom miatt.
Nyugtázta, hogy harmincöt éve nem volt hiábavaló a rejtőzködő esküvő, beszámolhattam unokáinkról, és a gyerekek nevei kapcsán sebtiben elmondott egy papos viccet (ilyeneket mindig szívesen mesélt). És kacagott. Kívülről jövő rezgéshullámokként akkor jutottak utoljára fülembe nevetésének hangjai.

Néhány hét múltán már időben érkezett az értesítés. Vas-helyett gyászmisére hívott ugyanabba a templomba.

„Boldogan ment el, a Teremtőnek ajánlotta lelkét” – mesélte mosolyogva Edit néni, miközben átölelt. Nem követte testvérének koporsóját az altemplomba, ahol nagy volt a sokaság. Meg is magyarázta: „Elteszik nélkülem is, én meg aztán igazán tudom, hogy hol van.” Fölfelé mutatott és nevetett, halkan, ahogyan egy templomban nevetni illik.