A bajnok, aki nagyon szeret élni


Körfolyosós régi ház a Keleti pályaudvar mellett. Itt él a tizenkilenc éves atléta, Galambos Tibor többszörös magyar bajnok. Két fiútestvérével lakik egy szobában. Rend, tisztaság fogadja a látogatót. Olyan rend, amilyen ebben a fiúban él. Világítóan kék, élénk szemek, határozott, pontos mondatok, természetes, szép mozdulatok, kedves arc, kidolgozott izmok. Élsportoló. Okos. A Magyar Olimpiai Bizottság április 18-án a Művészetek Palotájában Fair Play-díjat adott át neki. Különös történet vezetett ide. Az újságíró hallgat, nem kérdez, mert ez a fiú most is tudja, mit akar: elmondani történetét, tanúságot tenni hitéről, és megmutatni, hogy egy mai fiatalember élete is lehet tiszta és szép.

– A késelés napja ugyanolyan szokványos napként indult, mint a többi. Hétvége volt. Egy esküvőn voltunk, ott kaptam egy remek ajánlatot egy munkára, amivel jó kis zsebpénzt szerezhettem. El is mentem dolgozni, elfáradtam. Aznap este, az egész napi robotolás után örültem, van egy kis pénzem, gondoltam, elviszem a barátnőmet valahová. Fáradt voltam, kapkodva készülődtem, anyukám figyelmeztetett is, ne siessek, mert az ilyesminek mindig baj a vége. De én nem törődtem semmivel. Tele voltam örömmel, energiával, boldog voltam. Aztán lementem az utcára, és egy pillanat alatt megtörtént ez az egész. Kiléptem a kapun, elindultam, és hallottam, hogy tőlem úgy ötven-hatvan méternyire valaki hangosan jajveszékel. Ijesztő volt. Tudtam, hogy nagy baj van. Egy srác, aki a kiabáló hölgy nyakáról letépte a láncot, felém futott, arra menekült, ahol én álltam. Egyre közelebbről hallottam a trappolását, éreztem, hogy itt valami lesz. Nem nagyon gondolkodtam, megfogtam a srácot. A falhoz vágtam, próbáltam lefogni, de kicsúszott a kezeim közül. Utánafutottam. Egy utcával lejjebb ismét megállítottam, a lendülettől leestünk a földre, ott próbált megütni, védekeztem, nem akartam bántani, de támadott, olyan veszett módon. Önvédelemből én is lekevertem neki néhány pofont. Ellökött magától, egy pillanat alatt elővette a kését. Akkor megszúrt.

Én igazából nem is gondolkodtam azon, hogy közbelépjek-e vagy sem, ott a kapuban a pillanat törtrésze alatt történt minden. A megrabolt nő úgy üvöltött, úgy jajveszékelt, hogy azonnal tudtam, itt most valóban nagy baj van.

Ilyenben még soha nem volt részem, bár itt nőttem fel a kerületben, ahol bizonyos értelemben veszélyes az élet. Az öcséimet többször meg kellett védenem, bár azt is hozzá kell tennem, hogy nem voltunk és nem is vagyunk mintagyerekek. Csibészkedünk néha. Hiába, ez egy ilyen környék.

Amikor megszúrt, nem éreztem semmit, fájdalmat egyáltalán nem. Mintha egy egyszerű dulakodás után lettem volna. A srác felvette a táskámat, a falhoz vágta, és elszaladt. Én meg rádöbbentem, hogy most már baj van. Lüktetve spriccelt a vér az oldalamból. Az borzasztó volt. Az volt bennem, hogy meg kell nyugodnom, ez csak egy karcolás, de ettől függetlenül minél hamarabb kórházba kell kerülnöm. Szerencsére anyukám itt volt a lakásban, ahova visszajöttem, azt mondta, hogy hívjunk mentőt, de én nem akartam várni, elindultam a Péterfy Sándor utcai kórházba. Siettem, de éreztem, hogy segítség kell, megkértem egy fiút, hadd támaszkodjak rá, aztán így mentünk. Próbáltam az erőmmel úgy gazdálkodni, hogy ne legyen még nagyobb a baj, és időben beérjek a kórházba. De olyan lassan ment a támogatóm, hogy elkezdtem futni. Ekkorra már nagyon sok vért veszítettem, gyenge voltam. Szerencsére el tudtam szorítani a sebet. Közben utolért a nevelőapám, aki kihívta a mentőt. Vártam, tökre féltem, hogy Úristen, én most hiába gondoltam, hogy a Péterfyben ellátnak, máshová fognak vinni. Megérkezett a mentő, már nagyon szédültem, elláttak, elindultunk, az már nagyon remegős, emlékezetkihagyásos menet volt.

Nem nagyon emlékszem a mentős útra, arra viszont igen, hogy az járt az agyamban: Jézusom, nekem holnap edzeni kell. Így valószínűleg nem tudok majd, mit szól majd ehhez az edzőm. Ez járt az eszemben, a család meg a barátaim is. Amikor beértünk a kórházba, kértem, óvatosan vigyenek, mert ha csak egy kicsit is hozzám értek, már az nagyon fájt. Megröntgeneztek, a felvétel azt mutatta, hogy a szívembe ment a kés. Azt mondta egy orvos, Tibor, föl kell nyitni a mellkasodat. Ilyen esetben, gondolom, minden ember olyan szinten magába zuhan, ahogyan én akkor. Megijedtem. Mi fog történni velem? Meg fogok halni? Sötét lesz hirtelen minden? Az ember ilyenkor döbben rá, hogy az egész halál csak egy pillanat, becsukódik a szemed, minden sötét lesz, megszűnsz létezni. Nagyon féltem, könyörögtem, hogy nem akarok sötétséget.

Elaltattak. És igen, minden sötét lett. De ez nem olyan igazi alvás volt, mintha semmivé válna egy kis idő. Telik az idő, és magadba vagy burkolózva. Egyedül vagy.

Amikor felébredtem, tele voltam fájdalommal, szomorúsággal, félelemmel, de bennem volt az élni akarás, a tudat, hogy élek, itt vagyok. Hogy minden rendben lesz. Amikor magamhoz tértem, az is bennem volt, hogy milyen jó lesz fél év múlva visszagondolni erre a szörnyű időre. Addig viszont ki kell kapcsolni minden fájdalmat, minden rossz gondolatot, teljenek a napok szépen, türelmesen. Jó visszagondolni arra, hogy túl vagyok rajta. És ez így is lett. Persze sokszor eszembe jut, amikor itt kilépek a kapun, de kiiktattam a félelmet az életemből, és felépültem.

Én mindennap imádkozom. Elalvás előtt, régen, ahogy felnőttünk, anyukánk megtanította nekünk az esti imát, tudtuk, hogy az étkezéseknél hogyan kell imádkozni. Mi az Istennek mindig megadtuk a tiszteletet, de ahogy nőttünk, nem gyakoroltam úgy a vallást, ahogy kell. De az istenhitet sosem hagytam el, Isten létét nem vontam kétségbe. Hittem benne, mert tudom, hogy valaki mellettem van mindig. Én mindig úgy beszélek Istenhez, hogy biztos vagyok abban, hogy tuti, hogy hall engem. És beszél ő is hozzám, jelez, mindig hittem ebben. Amikor megkéseltek, akkor is mindennap imádkoztam, a nagypapámra gondoltam, aki meghalt már másfél évvel ezelőtt, akit én nagyon szerettem, a túlvilágról ő áll közel hozzám. A túlvilágról ő volt az imáim közvetítője, kértem, hogy onnan is segítsen engem. Azt kértem Istentől, hogy mint addig mindig, legyen mellettem, lehessek túl ezen a szörnyűségen. Megköszöntem neki mindennap a megmaradásom. Nem tudom elmondani, mennyiféleképpen, mennyi oldalról láttam ezt az egész történetet. Láttam azt, hogy erkölcsös az ember, segíteni akar, de hogy mit hogyan csináljon, nem tudja. A hit képes jó útra vezetni az embert. Nem kell félnie, nem kell rettegnie olyan úttól, ami rossz lehet neki. Csak jó felé visz.

Én úgy nőttem föl, úgy neveltek, és az a bizonyos belső hang mindig arra utasított, hogy mindig segítsek a másik emberen. Hogy az emberek tartsanak össze. Fájdalmas volt úgy felnőni, hogy körülöttem nem ilyen világ volt. Minden a törtetésről, a harcról, az egymás elleni fenekedésről szólt. Az volt bennem, hogy nekem nem ilyennek kell lennem. Imádom a barátaimat, a családomat, képtelen vagyok a gyűlöletre. Akkor, ott a kapuban a meglopott nő üvöltését hallva nem gondolkoztam, nem tudtam eltűrni, hogy valakit bántanak. Ez belülről jött, nem gondolkoztam akkor. Az volt bennem, hogy nem hagyhatom. A rablót sem akartam bántani, máig nem gondolok rá gyűlölettel, sajnálom inkább, hogy miért kapott ilyen életet, miért kell ezt csinálnia, és emiatt neki meg kell fizetnie.

Amikor elfogták és bevittek hozzá szembesítésre, az borzasztó volt. Iszonyatosan félt. Köztünk akkora volt a feszültség ott, mintha az oroszlán ketrecébe engednének be egy kisegeret. Én voltam az oroszlán, bár nem akartam az lenni. A gyerek nagyon félt, remegett, talán azt hitte, kísértetet lát, mert leszúrt, és azt hitte, meghaltam. Igazából én találtam meg. Az úgy volt, hogy amikor már meggyógyultam, és járkáltam az utcákon, egyszer csak szembejött velem. Még nem is láttam, de azonnal ott bizsergett bennem valami nagyon rossz érzés, éreztem, hogy a közelemben van a rossz. Aztán amikor közel ért hozzám, rettenetesen megijedt. Nem volt bennem bosszúvágy, dermedten álltam, de aztán elindultam utána, és kifigyeltem, hova megy. Felhívtam a rendőröket, azonnal jöttek a kommandósok, és megfogták. Aztán mondták, hogy ez a gyerek igazi bűnözőpalánta, lopásból él, és kábítószerezik is. A szembesítéskor nem volt mese, igent vagy nemet kellett mondanom. Ő volt-e, aki megszúrt, vagy nem. Igen, mondtam, ő volt.

Többször eszembe jutott a tavalyi veszprémi gyilkosság, amikor leszúrták Marian Cosmát. Sokszor gondoltam rá, engem különösen súlyosan érintett, hiszen ő is fiatal volt, ő is sportoló volt, mint én.

Én már hosszú évek óta atletizálok, először futó akartam lenni, de aztán kikötöttem a távolugrásnál és a hármasugrásnál, mert kiderült, hogy eléggé jók a rugóim. Amikor a mostani edzőmhöz, Kasperkiewicz Gábor bácsihoz kerültem, ő tudatosan ezeket az ugráshoz való képességeimet kezdte el fejleszteni. Magasugró, rúdugró is voltam, nagyon hamar eredményeket értem el, az országos versenyeken többször álltam dobogóra a korcsoportomban, aztán már bajnok lettem. Évekig az is maradtam magasugrásban, távolugrásban és mostanában távolban. Utána a hármasugrás jött el. Imádok repülni, ilyenkor tudok a világ dolgai mögé látni, hogy mi miért van, mi a fontos és mi a lényegtelen. Mostanára a technikám már szinte tökéletesnek mondható, és tudom, hogy a versenyeken nekem észben kell ott lennem. Minden az agyban dől el. Ahhoz is tehetség kell, hogy hogyan gondolkodj.

Minden verseny előtt gondolok a Jóistenre. Ha meghallom a himnuszt, akkor érzem azt, hogy az Isten nekem erőt ad a győzelemhez. Ilyenkor mindig beszélek Istenhez, hogy legyen mellettem, hogy elérhessem céljaimat. Volt már olyan is, hogy rosszul voltam verseny előtt, és akkor azt mondtam neki: kérlek, Istenem, figyelj az agyamra, hogy összpontosítani tudjak. Azt mondom, legyél velem, szoríts nekem. Amikor pedig megnyerem a versenyt, mindig megköszönöm. Én ezt nem mondom el soha senkinek, most sem azért mondom, mert erről kell beszélnem. Olyan is volt, hogy verseny előtt elmentem a templomba, és elmondtam egy imát, és ez nyugalmat adott a lelkemnek. Csodálatos dolog az, hogy nem tartod magadban azokat az érzéseket, amelyeket nem mondhatsz el senkinek, mégis szeretnéd, hogy valaki hallja. Istenhez mindig lehet fohászkodni, a panaszaidat, azokat a gondolatokat, amiket nem tudsz másnak kimondani, neki elmondhatod. Nagy nyugalmat és erőt ad, és a fejemben rend lesz, minden összeáll.

Az élsportolók körében viszonylag sok istenhívő ember van. A nagyok, a bajnokok döntő többségében benne van, nagyon hisznek. Nekem is vannak példaképeim, az ugrásban Czingler Zsolt, aki az edzőm tanítványa volt, országos csúcstartó, a nyomdokaiba akarok lépni. Azt gondolom, hogy amire ő képes volt, azt én is meg tudom csinálni.

Az a tény, hogy megkaptam a Fair Play-díjat, az életem lényegén nem változtatott. Mikor először szóba került, hogy megkaphatom, arra gondoltam, jó lenne, aztán mikor mondták, hogy ez esetleg pénzzel is jár, az a része már nagyon nem érdekelt. Óriási felhajtás volt. Mikor megkaptam, tévék, rádiók, újságok kerestek. Jólesett az érdeklődés, mert tudtam, hogy felfigyelnek az emberek, észreveszik, hogy én is itt vagyok a világban, én, ezzel a gondolkodásmóddal, ami ritka. Különösebben nem foglalkoztat az, hogy ritka ember vagyok, de jó érzés, hogy talán példát adok, és mások is követnek. Amúgy meg nem vagyok elszállva magamtól, nem dicsekszem azzal, hogy segítettem egy másik embernek. Büszke vagyok persze arra, amit tettem.

Mindennap eszembe jut, mindennap végigfut az agyamon a kérdés, hogy mit is akarok az élettől. Ez szerintem így van rendben, mert az embernek mindennap számot kell vetnie azzal, hogy miért is él. Én tudom, hogy nem élek hiába, nem ok nélkül csinálom ezt a sportot. Nem véletlenül vagyok a családomban, a barátaim között, tudom azt is, hogy az álmaim egyszer beteljesülnek, és elérem a céljaimat. Családot szeretnék, egészséges családot. Most ugyan még nagyon szeretek csajozni, de bennem van, hogy egyszer majd én is szeretnék gyerekeket felnevelni, hogy el tudjam őket tartani. Szeretnék profi gyógymasszőr lenni, meg fogom csinálni az angol felsőfokú nyelvvizsgát, aztán utána egyetemre mennék, a testnevelésire, azt fogom elvégezni, hogy edzőként minél több tehetséges gyereket tudjak felnevelni.

Ami a sportot illeti, szeretnék nyomot hagyni a világban. Valami nagy eredményt elérni, hogy az erőfeszítéseim végén legyen ott valami nagy esemény, mondjuk, egy olimpia vagy világbajnokság, bajnok akarok lenni. Még akkor is, ha most ezzel a szúrással ledöntöttek, padlóra küldtek, de felálltam, és minden erőmmel arra készülök, hogy bajnok legyek.
 

Fotó: Kissimon István