A szabadság, az öröm és a szeretet légkörét sugározta

A kilencvenes évek végén spirituálisként, kispapok lelkivezetőjeként dolgoztam a Központi Szemináriumban. Mivel ötven-egynehány papnövendékért voltam felelős, és spirituális teológiát is kellett tanítanom – s mert sohasem kaptam ilyen irányú képzést –, a kinevezésem után kissé ijedten igyekeztem tájékozódni, kitől is lehetne tanulni ezt a „szakmát”. Ekkor jutottam el Ödön atya kurzusára. Jól emlékszem még: kissé késve érkeztem, s belépve a hatalmas terembe egy idősebb atyát láttam papi civilben a pódiumon állni, kezében mikrofonnal. Ebben még nem lett volna semmi különös. Hanem körülötte a teremben körülbelül hetven-nyolcvan szerzetesnövendék ült, férfiak és nők, akik hallgatták az előadását. Illetve nem is hallgatták – beszélgettek vele! Nem túlzás: Ödön atya egy tábla, néhány színes filctoll és egy mikrofon segítségével folyamatosan dialogizált a különböző szín– és szabású szerzetesi ruhában körülötte ülő fiatalok (és rendi képzőik) csoportjával; s ez így ment az egész nap folyamán! Úgy másfél óránként tartottunk szünetet, de soha senkitől nem hallottam, hogy unatkozott volna.

A  magam részéről megbabonázva hallgattam őt. Az ott készített jegyzeteimből később éveken át tartottam lelkigyakorlatokat, mígnem annyira a véremmé vált, hogy idővel már azt sem tudtam, vajon a saját gondolataimat mondom-e vagy Ödön atya szavait ismétlem. A képzés éveken át tartott; havonta találkoztunk ebben a csoportos formában, előbb-utóbb barátságok szövődtek, megismertük egymást. Ő pedig csak mesélt és mesélt: bölcs egyensúlyérzékkel váltogatva a tanítást és példákat, mint a jó gazda, aki kincsestárából régit és újat hoz elő; helyenként humorral, majd komolysággal; egyszer kérdezgetve, máskor „nyílt színi” lelkivezetéssel tanítva — engem az bilincselt le leginkább, hogy mennyire képes odafigyelni; végtelen türelemmel csepegtette át lelkünkbe azt a szemléletet, amely egyszerre volt teológiailag időszerű és lelkileg üdítő, mert a szabadság, az öröm és a szeretet légkörét sugározta. Utánoztuk, ahogy mókásan a mutatóujjával az orrára bök, amikor magáról beszél, ahogy a japánok teszik. Ami azonban a leginkább hatalmába kerített mindenkit, aminek hatása alól nem tudtunk szabadulni, az a Jézus Krisztussal való élő kapcsolata volt. A jezsuita szó nekem akkoriban még semmit sem jelentett, de a második vagy harmadik alkalommal világosan éreztem, hogy én is ilyen ember akarok lenni, ha megöregszem.

Nehéz volna felbecsülni – sőt valójában lehetetlen is –, mi mindent köszönhet Nemes Ödönnek a magyar egyház, benne pedig a magyar szerzetesség.

Ödön atya, tudom, hogy Isten irgalmából most is élsz, és talán ezekben a napokban különösen is rászorulsz az imánkra. Hiszem, hogy felkészültél: többször forogtál életveszélyben, ötször műtöttek, rákkal is – volt alkalmad elkészülni a halálra. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok az életedért. Neked is, és Jézus Krisztusnak, aki egészen lefoglalt magának, hogy rajtad keresztül mutasson meg valamit számunkra ingyenes és feltétel nélküli szeretetéből. Ha teheted, járj közben értünk odaátról is!

 

Nemes Ödön 1926-ban született Győrött. Érettségi után belépett a jezsuita rendbe. 1949-ben elöljárói utasításra elhagyta az országot. Japánban dolgozott misszionáriusként. Volt középiskolai és egyetemi tanár, börtönlelkész, foglalkozott alkoholistákkal, fogyatékos gyerekekkel, lelkivezetők képzésével, jegyespárok felkészítésével. Eközben több könyve jelent meg japánul. 1993-ban elöljárói visszahívták Európába. Először a gyulafehérvári papnevelő intézetben, majd 1996-tól Budapesten dolgozott. Jelentős szerepet vállalt a jezsuita rend hazai újraindításában, a Házas Hétvége mozgalom meghonosításában és a Semmelweis Egyetem lelkigondozói képzésének megalapításában. Magyarországon ötkötetes lelkiségi monográfiája, az Imádság és élet, Párbeszélgetés című kapcsolatépítő munkafüzete, valamint Szabadon, örömmel, szeretettel és Párbeszéd az öregséggel című interjúkötete jelent meg. Ödön atya 2011. augusztus 19-én, pénteken hajnalban hunyt el a Korányi-kórházban.