Kiss Péter

Ál­lan­dó fém­ikon-ki­ál­lí­tás nyí­lik a Gel­lért-he­gyi Szik­la­ká­pol­ná­ban

Ruzsa György azon tu­dó­sok kö­zé tar­to­zik, akik re­mek tár­sal­gók és szí­nes em­be­rek lé­vén egy­ket­tő­re meg­sze­ret­te­tik a té­má­ju­kat min­den be­szél­ge­tő­tár­suk­kal. Az iko­nok vi­lá­gá­ba is él­mény­sze­rű­en ava­tott be min­ket. Pá­lyá­já­ról be­szél­get­tünk, az­tán ar­ra kér­tük, mu­tas­son be né­hány, ál­ta­la kü­lö­nö­sen jel­lem­ző­nek és ér­de­kes­nek tar­tott ikont, ta­nít­sa, ra­gad­ja ma­gá­val az Új Em­ber ol­va­só­it is. A ké­pek mel­lett az ő is­mer­te­tő­it ol­vas­hat­ják.

– Egye­te­mis­ta­ként, majd if­jú ku­ta­tó­ként me­lyek vol­tak a dön­tő ha­tá­sok, ame­lyek vé­gül az iko­nok sze­rel­me­sé­vé tet­ték? Mi von­zot­ta eb­ben a mai em­ber szá­má­ra oly ide­gen­nek és ért­he­tet­len­nek tű­nő vi­lág­ban?

– A kö­zép­ko­ri és a val­lá­sos mű­vé­szet von­zott, és az iko­nok­ban ez a ket­tő ös­­sze­ér. Orosz–művészettörténet szak­ra jár­tam, és 1967–68-ban, har­mad­éve­sen Orosz­or­szág­ban ta­nul­tam, en­nek fon­tos sze­re­pe volt az ori­en­tá­ci­óm­ban. 1972-től ’75-ig is­mét kint le­het­tem, ek­kor már ku­ta­tó­ként: Lazarev, az ikon­mű­vé­szet leg­na­gyobb szak­te­kin­té­lye mel­lé ke­rül­tem as­pi­ráns­nak. Ta­nul­má­nya­im so­rán ren­ge­teg ikont lát­tam, és gyor­san a szí­vem­be lop­ták ma­gu­kat. Óri­á­si él­mény volt rá­cso­dál­koz­nom pél­dá­ul Andrej Rubljov Szent­há­rom­ság-ikon­já­ra a Tre­tya­kov Kép­tár­ban. Le­nyű­gö­ző szín­vi­lá­gú, kom­po­zí­ci­ó­jú, fi­nom ér­zel­me­ket köz­ve­tí­tő, sze­re­te­tet su­gár­zó al­ko­tás. A rep­ro­duk­ci­ók sok­szor meg­té­vesz­tőek, a „sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás” dön­tő je­len­tő­sé­gű volt. Meg­érez­tem ugyan­is, mi­cso­da erő­vel ké­pes az ikon el­vont te­o­ló­gi­ai igaz­sá­gok él­mény­sze­rű át­adá­sá­ra. Rubljov ké­pe há­rom és egy fel­old­ha­tat­lan el­len­té­tét és egy­sé­gét ér­zé­kel­te­ti, sza­vak­kal ki­fe­jez­he­tet­len in­ten­zi­tás­sal.

Egri László orvos, diakónus a test és a lélek betegségeiről

Amikor beszélgetünk, éppen ötvenedik születésnapját ünnepli (az interjú szeptember 23-án készült). Úgy képzelem, egy ilyen évforduló kapcsán az ember mindenképpen készít valamilyen összegzést, hiszen már jócskán előrehaladt az általa választott úton, már sok mindenre visszatekinthet, sok döntése beérett, már vált valakivé – de még hosszú aktív időszak elé néz, még sokat vár magától és sokat várnak tőle. Önt hogyan érintette, miről gondolkodtatta el ez az esemény? Mi az, amiért leginkább hálás az elmúlt évtizedekből?

– Többször jutott már eszembe, milyen érdekes, hogy az őszi napéjegyenlőség napján születtem – mintha az egész életem valamiféle egyensúlykeresés jegyében telne. Az orvosi, a diakónusi és a lelkigondozói feladatok között egyensúlyozok, amelyek közül időszakonként hol az egyikre, hol a másikra jut több idő és erő, de úgy, hogy közben a többi terület is jelen van életemben.

A helyét kereső európai kereszténység és az evangelizáció

Korábban irodalmat tanított, és ez kihallható a szavaiból. Michael Paul Gallagher, a Rómában tanító ír jezsuita professzor időnként lírai fordulatokkal vegyíti a tudós elemzést, a kereszténység és a világ, a fiatalság és a hit kapcsolatáról szóló fejtegetéseit.

– A szekularizáció által meghatározott Európát az jellemzi, hogy egész nemzedékek nőttek-nőnek fel a kereszténység ismerete nélkül és keresztény közösségeken kívül. Ez óriási társadalmi átalakulással párhuzamosan, illetve részben abból következően történt, és alapjaiban változtatta meg a keresztények helyzetét. A keresztények kisebbségbe szorultak, jelentős részük pedig elvesztette önbizalmát, küldetéstudatát. Míg korábban megkérdőjelezhetetlenek voltak a társadalmak keresztény alapjai, addig ma sok még gyakorló hívő számára is zavarokat, azonosságválságot okoz a kisebbségi helyzet.

– Amikor a szekularizációról gondolkodunk, fontos tudatosítanunk, hogy szekularizált világról csak Nyugat-, Észak- és Közép-Kelet-Európa esetében beszélhetünk – a világ többi része erősen vallásos, így például Észak-Amerika is, ahol az emberek többsége templomba járó.

Nemrég fotót kaptam mailben egy jó barátomtól, a következő kérdéssel: „Hol készült a kép?” Nagyon ismerősnek tűnt, amit láttam, és azt is azonnal tudni véltem, hogy a budapesti Belváros valamelyik házáról, portáljáról van szó. Egy új dohánybolt bejáratát ábrázolja, de jól látszik, hogy korábban valamilyen egyházi intézmény lehetett ugyanott. Egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, mert azt hittem, talán egy kápolna jutott ilyen szomorú sorsra. De aztán az egyik kolléga bizonyos stíluselemek alapján gyorsan megfejtette a rejtvényt: ez bizony a ferences rend tulajdonában álló bolthelyiség egyik része a Ferenciek terén.