Húszéves a Menhely Alapítvány

Délután három óra, Blaha Lujza tér.

– Amikor huszonegy éve itt, az aluljáróban tüntettünk, azért tettük – mondja az elnök –, mert azt akartuk, hogy a hajléktalanok lakáshoz jussanak. Nem a hajléktalanellátó-rendszer ideája lebegett a szemünk előtt. Azon az egykori napon egy „átmeneti” szállóba invitáltuk be az ide kiszorult nincsteleneket. Ám az akkor átmenetinek szánt szállók ma is működnek. Ünnepi beszédet ezért nem tudok mondani, az elmúlt két évtized kormányainak a hajléktalanok érdekében végzett munkáját pedig nem tudom értékelni, mivel semmit sem csináltak. Ha valamit ünnepelhetünk, csak azt, hogy az alapítvány dolgozói hősiesen helytálltak, és több száz ember életét megmentették.

Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke ezután biztatja és támogatásáról biztosítja a menhelyeseket, Aknai Zoltán igazgató a megváltozott társadalmi klímáról és a jövő bizonytalanságáról beszél, Gurály Zoltán módszertani vezető pedig számokat sorol: a Menhely Alapítványnál húsz év alatt 345 ezer ügyfél–szociális munkás találkozásra került sor, 51 400 ember kereste fel őket, akik 158 ezer alkalommal szálltak meg és tisztálkodtak szállóiban, 217 tonna kenyeret osztottak ki nekik, a diszpécserközpontba 355 820 telefonhívás futott be, és az alapítvány krízisautója – amely a várost járja, és orvoshoz, szállókba szállítja a leromlott fizikai-mentális állapotú hajléktalanokat – 374 ezer kilométert futott, amely a Föld és a Hold távolsága. Utolsóként Takács Attila „hajléktalan és büszke munkatárs” beszél: megköszöni, hogy a Fedél Nélkülnél, a sorstársai által írt versekből, novellákból, grafikákból az alapítvány dolgozói által szerkesztett lapnál egyenrangú kollégának tekintik, és visszaszerezhette önbecsülését.

A beszédek után csapatokra osztva jubileumi akadályversenyen veszünk részt a VIII. kerület utcáin. Minden állomás a hajléktalanok életének egy-egy mozzanatával ismertet meg, az összegyűjtendő tárgyakból pedig az alapítvány húsz évének története áll össze később, a Corvin-tetőn rendezett partin. Csapattársam, Fehér Boróka, a Budapesti Módszertani Szociális Központ, a Menhely társszervezetének módszertani munkatársa útközben elmondja: Európában a szociális bérlakások számát tekintve az utolsó előtti helyen állunk, csak Romániát előzzük meg. Ehhez képest országszerte 340 ezer lakás, a lakásállomány csaknem tíz százaléka áll üresen. A hajléktalanellátó munkaközösségek ernyőszervezetét, a Tízeket felháborította a hajléktalanok közterületekről való kitiltásának terve, mert úgy vélik, hogy a problémát tiltással nem lehet megoldani, csak szociálpolitikai eszközökkel.

– Minek tulajdonítható a hajléktalanokkal szembeni újkeletű ellenségesség? – kérdezem Gurály Zoltánt a Corvin-tetőn tíz óra körül. – Engem is meglepett a jelentkezése – mondja –, de meggyőződésem, hogy nem a szegények ellen szól, és nem jelenti azt, hogy teljes egészében megváltozott volna a közgondolkodás. Mindeddig általános egyetértés volt azzal kapcsolatban, hogy a társadalom szerencsétlenjeiért tennie kell a nagyobb közösségnek, legfeljebb az volt a kérdés, többet vagy kevesebbet. Sok ember sok munkája van abban, hogy 1990-től a semmiből komplett hajléktalanellátó intézményrendszer épülhetett ki Magyarországon. Nagy kaland volt ebben a kezdetektől részt vennem. Az, hogy gyárszerű, embertelen gépezet lett belőle, nem örömteli fejlemény, de valószínűleg elkerülhetetlen volt: a többségi társadalomnak nem lehetett volna eladni az általunk kezdetben preferált, húsz-harminc fős intézményekből felépülő vagy az angliai minigarzon-modellt. Ránk, a Menhelyre mindig az volt jellemző, hogy nem a törvényekből indultunk ki, nem azokat alkalmazva munkáltuk ki a megoldásainkat, hanem ügyfélközeli szemlélettel, a tapasztalt problémákból kiindulva találtunk rájuk. – Így teszünk ma is – folytatja Naszvadi Tibor önkénteskoordinátor –: az alapítvány három éve különösen intenzíven bevon a munkájába önkénteseket. Az elmúlt két évben, amióta én foglalkozom velük, száznyolcvanan dolgoztak nálunk, jelenleg nyolcvanan vannak, ugyanannyian, ahány fizetett munkatársat a Menhely foglalkoztat. Legtöbben soha nem beszéltek korábban hajléktalannal, és óriási élményt jelent számukra, hogy a társadalom számkivetettjeiért személyesen tehetnek. Az önkéntességnek emiatt roppant nagy a tudatformáló szerepe – hangsúlyozza.

Éjfél körül járunk. A fények kialszanak, a megatortából piciny sziget lett. Az ünnepnek vége. A sötétben már csak a piros pad világít, amelyen egy marcipánhajléktalan alussza álmát.

Fotó: Bókay László