Király Levente

Wes Anderson amerikai rendezőnek sikerült a lehetetlen: a mai fejlett vizuális kultúrájú világban, amikor a telefonunkkal jobb videofelvételeket tudunk készíteni, mint néhány évtizeddel ezelőtt a filmrendezők kameráikkal, ebben az évről évre, percről perce egyre profibb szakmában elérte azt, hogy azonnal, az első filmkockától kezdve tudjuk, kinek a munkáját látjuk. Filmjeiből találomra kiválaszthatunk egy kockát, és máris felismerhető, hogy ez bizony Wes Anderson. Ha egyetlen filmjét láttuk már, rögtön felismerjük a többit is. Ilyen bravúrra tényleg nem sokan képesek.

Régen szólt már film a szeretetről, a szerelemről ilyen elementáris erővel, mint A nő (Her). Olyan világban, egész pontosan egy nem meghatározott időpontú jövőben játszódik, ahol az emberek gyengédek, boldogok, ám egyúttal infantilisak és gyengék. Spike Jonze rendező tökéletesen megmutatja, milyen jövő felé haladunk.

Ez a könyv legelőször fizikai paramétereivel nyűgözi le vagy épp ijeszti meg az embert. Téglavastagságú, hatalmas, súlyos – talán képes lenne beszakítani egy asztalt (ha az üvegből van, és a kötetet nagy erővel dobjuk, akkor mindenképp). Ránézésre minimum heteket kell vele eltölteni. Aztán megéri-e a rászánt idő, s vajon képletesen is képes-e beszakítani az asztalt?

A szerzőről, Abraham Vergheséről nem sokat tudni, az idén ötvennyolc éves férfi egy neves amerikai egyetem, a Stanford orvosi karának professzora. Ez az első regénye, eddig csak szakmai cikkeket és könyveket írt. Ám vette magának a bátorságot, és fehér köpenye alól elővarázsolt egy remekművet.

Édes hazám. Haza a magasban. Itt élned, halnod.

A „haza” szó a mai fülnek elsődlegesen irányt jelöl: hazafelé megyünk. Ám ha már ott vagyunk, ha megérkeztünk, akkor nem hazavagyunk, hanem otthon (ott-hon) vagyunk. Vagyis a régiesnek érzett „hon” szavunkat váltotta le a „haza”, holott nyelvemlékeink szerint közel egyidősek – egyébként a nyelvújítás korában élesztették fel újra az addigra kiveszőben lévő „hon”-t. Manapság inkább a rideg hivatali nyelv szereti (honosít, hontalan, honvéd – ezekre a köznyelvnek saját szavai vannak: megadja az állampolgárságot, hajléktalan, katona). A hon ezek szerint a rideg hivataloké, a hazát viszont mindig csak keressük, csak megyünk felé, de sosem érkezünk el hozzá. Ezt a dilemmát a Himnusz egyetlen sora igen találóan fejezi ki: „nemlelé Honját a hazában”. Ma talán így írta volna Kölcsey: „itthon van, de nem otthon”.

Ha azt mondanák, képzeljem el a lehető legrosszabb helyzetet az életben, akkor az, amibe Martin Pistorius került tizenkét évesen, egész biztosan az élen végezne a listámon. Őt ugyanis elevenen eltemették. Nem a föld alá, hanem a saját testébe, és nem is gonosz emberek, hanem egy ismeretlen, titokzatos és kegyetlen betegség. Előbb egyszerű rosszullétnek indult, aztán egyre csak romlott az állapota, végül kómába került e dél-afrikai kiskamasz. Ilyenkor mondjuk azt, leginkább szégyenkezve és titokban, hogy talán jobb is lenne neki, ha meghalna – ezt is jósolták szüleinek az orvosok.