Saját feltámadás

De Martin nem halt meg, hanem évek múlva felébredt a kómából, ami csoda, de sajnos tökéletesen mozgásképtelen maradt, csak pislogni volt képes tudatosan, de azt sem mindig. Agya a katatón állapotból lassan felépült, Martin teljesen visszanyerte ön- és éntudatát – csak éppen képtelen volt bármit is végrehajtatni a testével. Ez maga lehetett a pokol: nem volt ura fizikai valójának, nem tudott beszélni, mozogni, viszont mindent látott és hallott. Ráadásul a védekezés is lehetetlenné vált számára: ha forró levessel etették, érezte az égő fájdalmat, de sehogyan sem tudta jelezni, hogy fáj. Vagy órákra magára hagyták, és közben mindene elzsibbadt, vagy teljesen átfázott, mert nem öltöztették fel rendesen – de még ordítani, kiabálni, sőt még csak suttogni sem tudott. Azt is magatehetetlenül tűrte, hogy az egyik női alkalmazott megerőszakolja. Vagy azt, hogy a saját édesanyja, nem tudván, hogy Martin tökéletesen érti, elmondta, hogy jobb lenne, ha ő már nem létezne. Ilyen fokú megalázottságot és megnyomorítottságot talán képtelenség ép ésszel elviselni. Pistorius könyvében bevallja, hogy szívesen meghalt volna, de még a saját életét is képtelen volt kioltani. Úgy gondolom, ehhez képest minden betegség, kínszenvedés és lelki bánat ártatlan gyerekcsíny a sorstól.


Évek telnek el így, Martin kétségbeesett pislogásával próbálja meg felhívni magára a figyelmet, tekintetével igyekszik szuggerálni az őt egyébként lelkiismeretesen gondozó rokonait, hogy vegyék észre, már nem egy öntudatlan lélek lakik a magatehetetlen testben – de nem jár sikerrel. Egy nap azonban egy gyógytornász lány észreveszi tekintetében az értelmet, s erre felhívja az orvosok figyelmét, akik kipróbálnak vele egy új kommunikációs eszközt, s rájönnek, hogy a fiú szellemileg tökéletesen ép. Megtörténik a csoda: Martin jobb kezének korlátozott mozdulataival és egy számítógép segítségével képes beszélgetni, visszatér az életbe, kutyát kap, sőt még munkája is lesz. A bezárt lélek szárnyal, a kisfiúból férfi lesz, és még szerelmét is megtalálja, akit elvesz feleségül, és boldogan élnek – a könyv végén ott mosolyog a pár. Soha nem örültem még ennyire jól végződő történetnek.

Martin Pistorius könyvében minden eseményt pontosan felidéz a pokoljárás legelejétől kezdve, s közben olyan őszintén vallja meg érzéseit és gondolatait, hogy nemcsak együtt érzünk vele a töméntelen szörnyűség miatt, hanem szép lassan felfedezzük: egy csodálatosan nagy lélek kapta ezt a Jóbéhoz hasonló próbát. Olyan nyíltszívű, egyenes és tiszta gondolkodású, amilyenek csak a legkiválóbbak tudnak lenni. A szó minden értelmében igaz történetet olvashatunk. És ami talán a legfurcsább az egészben: Pistorius egyetlenegyszer sem említi Istent. Egy pillanatig sem merül fel benne, hogy tőle kapná a büntetést, így nem is átkozza el, nem pöröl vele, viszont a saját feltámadása után sem lesz hívő. Egyszerűen metafizikailag semleges marad. Nem lesz keresztény, sem buddhista, sem taoista, ateista sem, de az önmagában való hitet („én mindent magamnak köszönhetek”) sem vallja. Mégis, mindezek mellett, vagy talán ellenére, ilyen megrázó és felkavaró könyvet ritkán lehet olvasni a hitről.

(Martin Pistorius: Néma üvöltés, Athenaeum Kiadó, 2013)