Kajtár Edvárd

A liturgia alapelemei

Nagy Szent Leó pápának van egy szentbeszéde, amelyben a Boldogságos Szűz méhében végbement csodához hasonlítja azt a másik hatalmas kegyelmet, amelyben a megkeresztelt ember részesül keresztelésekor. Ahogyan Mária méhében a Szentlélektől megfogan Isten örök és vele egylényegű Fia, majd e Szűz méhéből megszületik, így születik meg a keresztvízből és a Szentlélekből a megkeresztelt ember az egyház „méhéből”. Egyházunk így és ezért „Anya-szentegyház”. S éppen ezért nem túlzás azt állítani, hogy a templom falai az ölelő és szerető „Anyaszentegyház” testét szimbolizálják, amelyet átjár a Szentlélek kegyelme.

A liturgia alapelemei

Gyerekkoromtól feszített a kíváncsiság, miért vannak a templomunk falaira kis keresztek felfestve, és miért tettek e keresztekhez falikaros lámpákat. Először arra gondoltam, hogy a lámpák falhoz erősítését akarták „körbedekorálni” e szép, bár egyszerű keresztábrázolással. Megszámoltam őket: éppen tizenkét ilyen keresztet láttam a falakon (pont annyit, ahány apostol van), és szabályos módon, rendben helyezték el őket körben az épületben. Az ókori görög szobrászat kedvelte az úgynevezett kariatidákat, vagyis azokat a teljes vagy félalakos szobrokat, amelyek az épületen belül statikai feladatokat is elláttak: tartották a tetőt, a bejárat feletti boltívet, vagy más szerepük volt.

A liturgia alapelemei

Feltárul a templomkapu, Isten, az Atya szeretettitka feltárul Fiában, én oda meghívást kapok a Szentlélek által, és belépek. A templomba az embert a hit viszi, és ez igaz még a turistára is, akinek a szívében a kulturális kíváncsiság mellett biztosan ott pislákol motiváló erőként valamiféle hit is: „Keres valamit, vagy inkább valakit…” Ennek a hitnek a legmarkánsabb bibliai, sőt újszövetségi szimbóluma a víz, az Élő Víz. A hit tehát az a valóság, amely összeköt Krisztussal, a hit forrásával – a hit az ő élete bennünk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon mindenki” (Jn 7,37). A régmúlt időkben egy pogány csak úgy nem léphetett be a keresztények templomába: a mise igeliturgiájának végén a Kapu kizárta őt a közösségből, s csak az maradhatott bent, aki „átment a vízen”, vagyis megkeresztelkedett. Az ókor végétől a templom bejárata előtti térben építették fel a keresztelőkápolnákat, vagyis a keresztségben (a hit vizében) való megmerítkezés után nyílt rá az ember számára a Kapu az Oltáriszentségben való egyesülésre Istennel.

---

A Kapu és a „Kapu Vize” összetartozó Krisztus-szimbólumok. A későbbi korokban a keresztelés kútja bekerült a templom belső terébe, sokszor „beljebb” is, mint kellett volna, vagyis nem a bejárat közelében helyezték el, ahol lennie kellene. Ennek pótlásaként, de az előbb említett „félreértelmezésen” kívül önálló szimbolikával bíró tér-elemként is megjelent viszont a Kapu közelében a szenteltvíztartó. Ez egyfelől amolyan „emlék”, amely emlékeztet a Hit Vizén való átkelésemre, a keresztségemre, melyben feltárult számomra az út az eucharisztikus egységre való meghívásra. Másfelől az aktuális lelki-szellemi tisztulás felkínálása is a belépőnek: hagyja kint, mossa le magáról, ami akadály lehet a szívnek az Istenre találásban, az Úr szeretet-misztériumában való megmerülésben. A szenteltvíz valódi elnevezése (teológiailag korrektebb azt mondani, hogy az „áldott víz”!) húsvéti eredetéből következően „Fényes Víz” (aqua lustralis), víz, amely telve van az Örök Élet, a „haláltalan” Élet Fényével. Amikor feltárul a Kapu, megnyílik Jézusban az Út az Atyához, mi belépünk, és az ő fényét hintjük magunkra. Igaz tehát, amit az ószövetségi zsoltár mond a hívő, hittel teli, hittel élő emberről: „olyan, mint a víz mellé ültetett fa” (Zsolt 1,3).

A liturgia alapelemei

„Őáltala, ővele és őbenne” – imádkozza a pap minden szentmisén az eucharisztikus ima lezárásaként. Vagyis minden liturgikus cselekményünket Krisztus személyének misztériumában éljük át, ő ünneplésünk „tere”. Ha a Szent Szűz a mennyország kapuja, Fia maga a menny. Néhány szempontot már említettem korábban is arról az igazságról, hogy a liturgia tere Jézusról szól, most nézzük mindezt részleteiben is. Kezdjük a legmeghökkentőbbel, fizikailag is közeledve az épülethez: Jézusról „szól” a templomkapu is.

Kezdettől fogva sajátosan összetett teológiai szemlélet jellemezte a liturgikus építészetet, de a templomok építése mégis mindig Krisztusra fókuszált, mintha őt akarná „megépíteni”, ahogyan teszik ezt a szentképek, és szobrok festői, faragói. Mindenekelőtt nem árt hangsúlyozni, hogy a keresztény liturgikus tér, ahogyan azt már az előző cikkemben is említettem, „személyfüggő” tér, vagyis valójában „térfüggetlen”. Ezért a liturgiánk térbeliségét krisztológiai elvek koordinálják.

A liturgia alapelemei

A liturgia és az idő viszonyának végiggondolása után most vizsgáljuk meg a liturgia és a tér kapcsolatát, vagyis tegyük fel magunknak a kérdést: valójában hol történik az ünneplés? A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum concilium e kérdésre ezt a választ adja: „A földi liturgiában annak a mennyei liturgiának előízét élvezzük, melyet Jeruzsálemben ünnepelnek, a szent városban, ahová zarándokként tartunk, ahol Krisztus, a szentély és az igazi sátor szolgája ül Isten jobbján”(8.).

A liturgia alapelemei

Az előző részekben említett liturgikus időfelfogás, vagyis a liturgia általi „időbeli üdvtapasztalat” nem mágia, és semmiképpen sem valamiféle „hitbéli technika” eredménye. Egyszerűen arról van szó, hogy a liturgiában Jézus mindig jelen van, s Jézusnak az időhöz való viszonya meghatározza egyháza „liturgikus időérzékét”.
Milyen Jézus időmegélése? Ismerkedjünk meg röviden két görög fogalommal, amelyek egyaránt az „idő” kifejezésére szolgálnak, de lényeges árnyalatbéli különbség van köztük. A kronosz és a kairosz első szótári jelentése „idő”, de mindkettő más belső tartalommal bír. A kronosz a sorsszerű, megállíthatatlan folyamatot jelenti, míg a kairosz az ebben minőséget adó pillanatot.

A liturgia alapelemei

Az embernek alapvetően kétféle időélménye, időtapasztalata van: a ciklikus és a lineáris időmegélés. A ciklikus tapasztalatra például a négy évszak körforgását megfigyelve jutunk el: minden évben, újra és újra eljön a tavasz, a nyár, az ősz és a tél. Az idő tehát önmagába visszatérő körforgás. Ám létezik egy másik meghatározó időtapasztalatunk is: megszülettünk, és attól kezdve ballagunk elmúlásunk felé. Ami egyszer elkezdődött, annak vége is lesz; a kezdettől a végig megállíthatatlanul robogunk a múló időben.