Gajdó Ágnes

Be­szél­ge­tés Pé­ter I. Zol­tán­nal

Ady End­re száz­har­minc­öt év­vel ez­előtt, 1877. no­vem­ber 22-én szü­le­tett a Szatmár me­gyei Ér­mind­szen­ten. Szü­lő­föld­jé­ről, a „he­pe­hu­pás, vén Szil­ágy­ról” és őse­i­ről min­dig nagy sze­re­tet­tel írt. A Le­gen­dák föld­jén so­ro­zat csü­tör­tö­ki epi­zód­ja a Kár­pát-me­den­ce egyik leg­sa­ját­sá­go­sabb vi­dé­ké­re ka­la­u­zol­ja a né­zőt (19.00, Pax Tv). A szil­ágy­sá­gi tá­ja­kon jár­va meg­idéz­het­jük Ady szel­le­mét, aki már if­jú új­ság­író­ként is igen mar­kán­san fo­gal­maz­ta meg vé­le­mé­nyét. A fi­a­tal Ady min­den­nap­ja­i­ról, je­len­va­ló­sá­gá­ról Pé­ter I. Zol­tán Nagy­vá­ra­don élő új­ság­írót, hely­tör­té­nészt kér­dez­tük, aki év­ti­ze­dek óta kö­ve­ti a köl­tő nyo­mát, s fel­fe­de­zé­se­it, töp­ren­gé­se­it igyek­szik köz­zé­ten­ni.

Ady ne­ve mint­ha ki­ko­pott vol­na a köz­tu­dat­ból, sok fi­a­tal nem ér­ti a ver­se­it. Ön sze­rint mi az oka, hogy ma ke­ve­sebb szó esik a Nyu­gat egyik ve­zér­egyé­ni­sé­gé­ről?
— Sze­rin­tem ál­ta­lá­nos je­len­ség nap­ja­ink­ban az iro­da­lom irán­ti ér­dek­te­len­ség. Ez nem csak Ady köl­té­sze­té­re jel­lem­ző. Ter­mé­sze­te­sen nem sza­bad ál­ta­lá­no­sí­ta­ni, ma is van­nak so­kan, akik ér­dek­lőd­nek Ady élet­mű­ve és éle­te iránt. A köl­tő ha­lá­la után min­den rend­szer, po­li­ti­kai irány­zat igye­ke­zett ki­sa­já­tí­ta­ni őt, be­le­ma­gya­ráz­ni a na­pi po­li­ti­kát a ver­se­i­be. De sze­rin­tem et­től még Ady köl­té­sze­te egye­te­mes és örök.

Színielőadás (2010)

Za­lán Ti­bor Csip­ke­ró­zsi­ka-vál­to­za­ta Kacsóh Pong­rác ze­né­i­hez író­dott, ere­de­ti­leg báb­szín­há­zi elő­adás­nak szán­ták, majd a kecs­ke­mé­ti Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház szín­pa­dán gye­rek­elő­adás­ként mu­tat­ták be. Az al­ko­tók ter­mé­sze­te­sen csa­var­tak egyet a jól is­mert tör­té­ne­ten, s így a klasszi­kus me­sét új kön­tös­ben lát­hat­ják az ér­dek­lő­dő gye­re­kek és fel­nőt­tek.

Port­ré­film (2001)

Né­hány ré­gi ma­gyar fil­met akár­hány­szor ké­pes len­nék meg­néz­ni, an­­nyi­ra szó­ra­koz­ta­tók vagy épp szív­hez szó­lók. Az 1962-es Mici né­ni két éle­te az egyik ked­ven­cem, Kiss Ma­nyi zse­ni­á­lis ala­kí­tá­sa ugyan­is min­dig le­nyű­göz. A nép­sze­rű szí­nész­nő 1911. már­ci­us 12-én a Kolozs me­gyei Ma­gyar­ló­nán szü­le­tett, Kiss Mar­git né­ven anya­köny­vez­ték. Az, hogy be­ce­ne­vén vált is­mert­té, s Ma­nyi­ka­ként sze­ret­te meg a kö­zön­ség, so­kat el­árul a mű­vész­nő sze­mé­lyi­sé­gé­ről. E port­ré­film ré­vén még kö­ze­lebb ke­rül­he­tünk „Thália leg­ra­kon­cát­la­nabb te­remt­mé­nyé­hez”, a szí­nész zse­ni­hez, aki drá­mai és ko­mi­kus sze­re­pek­ben egy­aránt ki­emel­ke­dőt nyúj­tott. Egyed Zol­tán szí­ni­kri­ti­kus ír­ta ró­la: „Igen nagy szí­nész­nő, te­het­sé­gé­nek ere­je gyúj­tó és meg­gyújt­ha­tó, lán­gol és vi­lá­gol. Tün­dér és bo­szor­kány egy sze­mély­ben.”

Tálentum

Port­ré­film (2002)

Tö­ré­keny te­rem­tés, de igen erő­tel­jes ala­kí­tá­sok fű­ződ­nek a ne­vé­hez pél­dá­ul a Ham­va­dó ci­ga­ret­ta­vég (2001) vagy az Esz­ter ha­gya­té­ka (2008) cí­mű film­ben. A Já­szai Ma­ri-dí­jas és ér­de­mes mű­vész szí­nész­nő je­len­leg sza­bad­úszó, a Centrál Szín­ház­hoz kö­tő­dik szo­ro­sab­ban. Fér­je is szak­ma­be­li, több szín­da­rab­ban, film­ben ját­szot­tak együtt. Ru­dolf Pé­ter­rel húsz éve él­nek bol­dog há­zas­ság­ban, há­rom gyer­me­ket ne­vel­nek együtt. „Az idő mú­lá­sá­val egy­re job­ban ki­töl­tik az éle­tem. Még a ko­ráb­bi am­bí­ci­ó­i­mat is kez­dik be­töl­te­ni. Mi­kor el­kez­dek dol­goz­ni, ak­kor a mun­ka na­gyon fon­tos, na­gyon kon­cent­rál­tan dol­go­zom, de egyéb­ként egy­ér­tel­mű­en a gye­re­ke­im a leg­na­gyobb büsz­ke­sé­ge­im” — val­lot­ta egy in­ter­jú­ban a mű­vész­nő, majd hoz­zá­tet­te: „So­ha nem tu­dom utol­ér­ni ma­gam sem­mi­lyen té­ren. Ki­csit több ön­bi­za­lom, ki­csit több elé­ge­dett­ség jól jön­ne.”

On the spot — Har­co­sok

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (2012)

Cseke Esz­ter és S. Ta­kács And­rás do­ku­men­tum­film-so­ro­za­ta olyan em­be­rek­ről szól, akik az egész éle­tü­ket egy esz­me szol­gá­la­tá­ba ál­lít­ják. Né­ha fegy­ver­rel küz­de­nek, más­kor el­hi­va­tott­ság­gal, s ké­szek akár az éle­tü­ket is ál­doz­ni az ügyért. A most lát­ha­tó epi­zód a küz­de­lem ta­lán leg­el­szán­tabb és leg­szél­ső­sé­ge­sebb faj­tá­ját mu­tat­ja be: olyan ti­be­ti budd­his­tá­kat is­mer­he­tünk meg, akik az el­nyo­más el­le­ni til­ta­ko­zá­sul fel­gyújt­ják sa­ját ma­gu­kat. Va­jon mi­ért te­szik ezt? Ho­gyan ké­pe­sek ön­ma­guk el­pusz­tí­tá­sá­ra? És mit ta­nít er­ről a budd­hiz­mus? Ma­gyar­or­szá­gon so­sem lá­tott fel­vé­te­lek kö­ve­tik egy­mást, el­gon­dol­kod­ta­tó val­lo­má­so­kat hall­ha­tunk. A fil­me­sek be­szél­get­tek egy olyan em­ber­rel is, aki fel­gyúj­tot­ta ma­gát, de túl­él­te. Ez va­jon ku­darc vagy öröm?

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (1991)

Az an­tik­vá­ri­um­ban vá­sá­rolt Ta­má­si-mo­no­grá­fia lap­jai kö­zött egy meg­sár­gult új­ság­ki­vá­gást ta­lál­tam. A cikk­ben szó esik Ta­má­si Áron asz­­szony­test­vé­re­i­nek ag­go­dal­má­ról. A nagy csen­des­sé­gű An­na „azon ke­ser­gett, hogy Áron gyer­mek­te­len. Ki­vész a nem­zet­ség, ez a fe­je­del­mi faj­ta.” Leg­alább egy élő­lény­be át­ván­do­rol­ha­tott vol­na „ez a bal­la­dás ko­mor­ság, ez az égi röp­pe­né­sű, ma­dár­szó­lá­sos pró­za, egy nép­tö­re­dék, a szé­ke­lyek vi­lág­te­rem­tő te­het­sé­ge”. Ta­má­si öc­­cse és hú­ga — Gás­pár és Ág­nes — épp­oly íze­sen tud­tak me­sél­ni, mint köl­tő báty­juk. Gás­pár a Va­don nőtt gyöngy­vi­rág köz­re­a­dá­sá­val idős ko­rá­ban még be­mu­tat­ko­zott a nagy­kö­zön­ség előtt, a töb­bi­ek nem tö­re­ked­tek er­re. A Farkaslakán ál­ló szü­lő­há­zat (ké­pün­kön) s a ben­ne lét­re­ho­zott em­lék­mú­ze­u­mot a leg­ki­sebb test­vér, Er­zsé­bet gon­doz­ta nagy sze­re­tet­tel ki­lenc­ven­négy esz­ten­dős ko­rá­ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig. A film ré­vén ve­lük is­mer­ked­he­tünk meg kö­ze­lebb­ről.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1970)

A Mamcserov Fri­gyes ren­dez­te film­ben ki­vá­ló szí­né­sze­ink sze­re­pel­nek, a ki­sebb sze­re­pek­ben is pél­dá­ul Kiss Ma­nyi, Már­kus Lász­ló lát­ha­tó. A het­ve­nes évek­ben ját­szó­dó tör­té­net ti­pi­kus­nak mond­ha­tó, s épp ezért csak kény­sze­re­dett mo­solyt csal ar­cunk­ra. Ágos­ton Ka­tit (Venczel Ve­ra) me­ző­gaz­da­sá­gi tech­ni­kum­ba ve­szik föl, pe­dig ő ma­te­ma­ti­ka ta­go­za­tos kö­zép­is­ko­lá­ban sze­ret­ne to­vább­ta­nul­ni. Édes­any­ja (Ruttkai Éva) meg­tud­ja, hogy ré­gi sze­rel­mé­nek (Gá­bor Mik­lós) a meny­asszo­nya (Drahota And­rea) gim­ná­zi­um­igaz­ga­tó. A fér­fi te­le­fon­já­ról föl­hív­ja az is­ko­lát, s mint a mi­nisz­ter fe­le­sé­ge mu­tat­ko­zik be. Ap­ró szí­ves­sé­get kér a kis ke­reszt­lá­nya ér­de­ké­ben… Ka­ti­nak min­den­ben a ked­vét ke­re­sik a gim­ná­zi­um­ban, a fa­lu ve­ze­tői pe­dig már ha­tal­mas fej­lesz­té­sek­ről áb­rán­doz­nak. Ám ami­kor a „ke­reszt­anyát” zász­ló­anyá­nak hív­ják, ki­de­rül, hogy a mi­nisz­ter nőt­len…

Magyar dokumentumfilm (2008)

A Já­nos­ka név hal­la­tán Mik­száth Kál­mán no­vel­lá­ja jut eszem­be (A ló, a bá­rány­ka és a nyúl, 1910), ami mind­má­ig kön­­nye­ket csal a sze­mem­be. Kis­fia el­vesz­té­sét pró­bál­ta föl­dol­goz­ni a nagy me­se­mon­dó az iro­da­lom se­gít­sé­gé­vel; fáj­dal­mát, bá­na­tát sza­ba­tos mon­da­tok mö­gé rej­tet­te. Já­nos­ka, az író to­rok­gyík­kal küz­dő gyer­me­ke ha­lá­la előtt já­té­ka­it ap­já­ra bíz­ta: „Apa, ha meg­ha­lok, vi­seld gond­ját az ál­la­ta­im­nak.” S még egy fé­nyes fél kraj­cárt is adott, hogy ab­ból kosz­tol­tas­sák hű ba­rá­ta­it…