Frank Miklós

Gyakran esik szó manapság a lélekvándorlásról, olykor magukat kereszténynek valló emberek körében is. Vannak, akik megpróbálják összeegyeztetni a lélekvándorlást a kereszténységgel. A Katolikus lexikon ezt írja: „A lélekvándorlás az a tan, amely szerint az emberi lélek a halál után újra emberi, esetleg növényi vagy állati testet ölt (reincarnatio), s ezt mindaddig folytatja, míg valláserkölcsileg vagy fizikailag annyira meg nem tisztul, hogy elérheti végső állapotát, az örök boldogságot, vagy az abszolút lénnyel való egyesülést.”

Hétköznapi apológetika – Újra és újra megfogalmazódnak vádaskodások a médiumokban a katolikus egyház, a Vatikán és személy szerint XII. Piusz pápa szerepével kapcsolatban: mondván, a II. világháború éveiben, illetve a megelőző időszakban nem emeltek szót az ártatlanok védelmében. (Legutóbb a római zsinagógába látogató XIV. Benedek pápa előtt is ezt a véleményt hangoztatta az egyik meghívó, a helyi zsidó hitközség elnöke.) Dominik Burkard würzburgi egyháztörténész, a téma tudós kutatója a legújabban előkerült forrásokra is hivatkozva tíz pontban foglalja össze a ténye.

A katolikus-ortodox viszonylatban az egység jóformán egyetlen akadálya a különbség az egyház alapvető struktúrájának értelmezésében. Keleten az egyházi közösségek önállóak, egymástól függetlenek (,,autokephal”-ok), míg nyugaton szervezetük összefogó, centralisztikus, a pápának mint az egyház fejének irányítása alatt.