Hétköznapi apologetika: XII. Piusz és a holokauszt

1. A harmincas évek elején a Szentszék a zsidókérdést a fajüldözés részének tekintette és a természetjog alapján megválaszolta, a vatikáni napilap, a L’Osservatore Romano és a jezsuiták folyóirata, a Civilta Cattolica révén világosan elítélte a faji ideológiát.
2. Már jóval a náci fajgyűlölő politika tetőpontja előtt – az osztrák Hudal püspök kezdeményezésére – a Vatikán több nemzetiszocialista és fajgyűlölő iratot, köztük Alfred Rosenberg Mythos des 20. Jarhunderts (A XX. század mítosza) című művét indexre tette. – Ugyanakkor 1938-ban elmaradt a tervbe vett Körlevél a fajgyűlölet ellen című dokumentum kiadása, és az 1942-ben a szövetséges hatalmak által kért egyértelmű elítélése a német zsidóüldözésnek. A megjelent dokumentum általánosságokban merült ki.
3. Minden jel arra mutat, hogy Eugenio Pacelli (1939-től XII. Piusz pápa) volt az, aki a Szentszék valamennyi, a nemzetiszocializmust elítélő, nyilvánosságnak címzett deklarációját megakadályozta.
4. Pacelli elsősorban nem teológus vagy lelkipásztor volt, hanem ízig-vérig diplomata (tizenhárom évig nuncius Németországban, majd közel tíz évig bíboros-államtitkár). Nem lehet tehát rossz néven venni tőle, ha a diplomácia módszereit tekintette az egyetlen megbízható útnak konfliktusok békés rendezésére, a tárgyalást a megoldások keresésére, ezzel szemben egyéb eszközöket gyanakvással fogadott, így a nagy nyilvánosság bekapcsolását politikai, etikai, emberjogi célok elérésére, azaz pontosan azt, amit ma a polgári társadalom követel.
5. A Szentszék néhány állásfoglalására (a Rosenberg-„Mythos” indexre tételére, a Mit brennender Sorge kezdetű, óvatosan fogalmazott körlevélre) és a német püspökök 1938. augusztusi körlevelére (amely felpanaszolja „a katolikus élet szétrombolását”, sőt „a kereszténység kiirtásának” tervét) dühödten, az erőszaktól sem visszariadva reagáltak a nemzetiszocialisták. Ez érthetővé teszi, hogy Pacelli a nyilvánosság előtt egyre inkább a „hallgatás” stratégiáját választotta, és céljai elérésére a diplomácia titkos módszereihez folyamodott. Nem akart ürügyet szolgáltatni a német kormánynak a Szentszékkel még fennálló cérnaszál-kapcsolat megszakítására.
6. Elterjedt nézet, hogy Pacelli a „vörös” bolsevizmussal szemben keményen elutasító magatartást tanúsított, ismerve a tanácsköztársaságok vérengzéseit. Elképzelhető, hogy a „barna” diktatúrát a kisebb rossznak tartotta.
7. Pacelli magatartását egyesek azzal magyarázzák, hogy nem a Szentszék, hanem a helyi püspökök feladatának tartotta, hogy nyilvánosan állást foglaljanak. A Vatikán két esetben mégis felemelte szavát: 1938-ban az olasz faji törvények ellen, és 1943-ban a római zsidók deportálása ellen. Mindkét esetben ugyanis a pápa mint Róma püspöke tiltakozott, és befolyása a katolikus Olaszországban nagyobb volt.
8. 1933-ban a Vatikánnak szándékában állt a német faji törvények ellen fellépni. Később ettől elálltak, azon a címen, hogy egy ilyen fellépést a német kormány a belügyekbe való beavatkozásnak tekinthetne.
9. Jóllehet tartózkodott a fajelmélet nyilvános elítélésétől, Pacelli nem habozott diplomáciai jegyzékeiben a leghatározottabban állást foglalni a fajimádattal mint valláspótlékkal szemben, amely materializmushoz vezet.
A zsidóüldözés elleni nyilvános fellépés helyett Pacelli már mint államtitkár és később mint pápa, konkrét segítséget nyújtott veszélyeztetett zsidó személyeknek. Ismeretes, hogy a Vatikánban százszámra találtak menedéket, és jóformán minden kolostor bújtatott üldözötteket. Nem túlzás azt állítani, hogy jóformán minden Olaszországban életben maradt zsidó megmenekülését – legalább közvetve – XII. Piusznak köszönhette. Ezért 1944-től sokan fejezték ki hálájukat a pápának. Két példa: a jeruzsálemi főrabbi, Isaak Herzog megrendítő levélben köszönte meg a pápa segítségét, a római főrabbi pedig megkeresztelkedett.
10. 1945 után meglepő változás állt be XII. Piusz nyilvános megnyilatkozásai terén. Főleg 1950-től fogva jóformán nem volt téma, amelyhez ne szólt volna hozzá nyilvánosan. Feltételezhető, hogy ő maga is helyesnek tartotta ezt a nyilvános szereplést, és szenvedett amiatt, hogy ezt előtte mellőzni volt kénytelen, nehogy megnyilatkozásai révén többet ártson, mint használjon.